Hutch Mansell (Bob Odenkirk) a Senki című film főszereplője egy galambszívű, középkorú családapa, olyannyira, hogy egy éjszaka nem üti agyon a betörőket a baseballütőjével, pedig megtehetné. A családja nyúlszívűnek gondolja, pláne a fia, a rendőrség is kineveti, szomszédja élcelődik vele. Gyors vágásokkal mutatják be egyhangú mindennapjait – innen is köszönjük a rendezőnek, hogy nem fél órán át örvendeztetett bennünket a szürke hétköznapi életképekkel –, de amikor kiderül, hogy a kislánya macskájának a nyakörvét is ellopták, dühbe gurul, és elindul, hogy megkeresse a delikvenseket. Ezzel pedig egy véres, kaotikus eseménysorozatot indít el, az orosz maffiába botlik, de ők sem tántoríthatják el, hiszen az alvó üzemmódba kapcsolt férfiasságát és a becsületét akarja visszaszerezni.
Ám hogy a film lényegét megértsük, bő lére kell eresztenem az egyik legkeményebb jelenet leírását: a főhős dühösen buszozik haza, hisz nem találta meg a kiscica nyakörvét. Pont akkor bukkan fel egy terepjárónyi orosz kemény legény, kocsijukkal egy oszlopba ütköznek, röhögve kiszállnak és felkéreckednek a buszra, s a buszvezető kinyitja az ajtót – ilyet tapasztalt BKV-sofőr sosem tenne. Rögtön kiszúrják az egyedül utazó kecses hölgyet, körbeállják, és nem nehéz elképzelni, hogy mire készülnek. A főhős leszáll, majd lövésre irányzott pisztollyal visszaszáll a buszra, de látványosan kihullatja belőle a golyókat, majd puszta kézzel esik neki az orosz gengsztereknek. Mármost ilyen naturalista, hiteles és véres verekedést rég nem láttam mozivásznon, nincs itt semmi nindzsa harcművészkedés, hanem rejtői és fociultrai jobb- meg balhorgok, villanó kések, kitört ablakok, szétszórt fogak, recsegő állkapcsok, egyszóval: katartikus bunyó.
Talán ez volna ama „toxikus maszkulinitás”, amiről a The Guardian írt? Érdemes elidőzni a toxikus maszkulinitás kifejezésnél, hisz állítólag ennek egyik jellemzője a „heteroszexizmus” – tehát egy újabb fehér férfiak ellen kitalált műkifejezésről van szó, mely arra való, hogy rendreutasítsák őket, s továbbra is farokbehúzva éljék a konformista, liberális világrendbe ágyazott életüket, s nehogy arra gondoljanak, hogy másképp is élhetnének. Hisz akkor – a The Guardiant idézve – „fasiszta formájú erőszakba” torkollanának a dolgok. De hát kell ennyit töprengeni egy kikapcsolódásra szánt, a mai korban régi vágásúnak ható akciófilm filozófiáján? Nem! Elég, hogyha ismerjük az érettségi tablók gyakori bölcsességét: csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek. Ady Endre írta, de már közhely. Maszkulin közhely.