Közös cselekvés az egységért – transzilvanizmus és történelem

Miért beszélünk (egyáltalán beszélhetünk-e?) „önálló” erdélyi magyar irodalomról? Milyen okok miatt ejthetünk szót „sajátos” (s a mai magyarországitól „eltérő”, de a történelmi magyar állam viszonyai között is „különálló”) erdélyi művelődési, kulturális és tudományos entitásról? Vajon meghatározó eleme-e a trianoni határokon túli magyar irodalom/irodalmak történetének – és annak/azok napjainkban megfigyelhető jelenségvilágának – a két világháború közti transzilvanizmus?

gróf Bánffy Miklós író Forrás: Wikipedia Commons

A százegy esztendeje aláírt trianoni békediktátumnak, s Trianon szimbolikájának egyik legfontosabb jelképe az „édes Erdély” elvesztése. Egyrészt óriási kulturális, tudományos és oktatási dimenzióval is bíró tragikus folyamat volt a magyarság számára a történeti Erdély – de tágabban értelmezve is: a Romániához került partiumi és bánsági részek – elvesztése, amelybe Kolozsváron, Brassón, Gyulafehérváron, Nagyszebenen stb. kívül olyan kulturális centrumok is beletartoztak, mint például a partiumi Nagyvárad vagy a bánsági Temesvár. Másrészt, ha – az érzelmi és a lelki szempontokat is számba véve – a trianoni veszteségélményt nézzük, akkor annak egyik legnagyobb magyar traumájaként értelmezhetjük azt a 102 000 négyzetkilométernyi területét a történelmi Magyar Királyságnak, amely Romániához került a versailles-i békerendszer rendelkezései értelmében.

A transzilvanizmus – mint eszme-, politika- és művelődéstörténeti fogalom – leegyszerűsítve nem jelent mást, mint azt a szellemi alapállást, hogy Erdélynek, az erdélyi magyarságnak és az „erdélyiségnek” sajátos küldetése, különleges missziója van a magyar nemzet történetében és a magyar kultúra, oktatás, tudomány világában.

A transzilvanizmus értelmezésének egyaránt van gazdasági, politikai, geopolitikai-stratégiai, etnikai és kulturális rétege. Elsősorban azonban az irodalomban – s a kulturális, művelődési, oktatási törekvésekben – volt jelen a transzilvanizmus a poszttrianoni időszakban. Mivel a politikai mozgástere és az érdekképviseleti lehetősége igencsak korlátozott volt 1920 után a romániai magyarságnak, az ottani magyar értelmiségnek a fő küldetésévé az erdélyi magyar kulturális örökség és a magyar identitás megőrzése, illetve továbbadása vált.

Ennek a felelőssége pedig a transzilván eszmében, a transzilvanizmusban jelent meg: a gyakorlatban például folyóiratok alapításában, írói csoportok létrehozásában, s különböző kulturális és identitásőrző cselekvésformák megvalósításában. Az interbellikus éra transzilvanizmusának eszmetörténeti jelentősége Pomogáts Béla irodalomtörténész szerint nem más, mint hogy akkoriban „a transzilvanista ideológiának a legtöbb tétele szervesen beépült az erdélyi magyarság közösségi tudatába.

Az erdélyi gondolat, a nemzetiségi önismeret a történelmi és kulturális hagyomány szerves része lett, egyszersmind a közös cselekvés: a politikai akarat érvényesítését, a kulturális szervezőmunka megalapozását szolgálta.

Mint ilyen, a huszadik századi magyar eszmetörténetnek igen fontos fejezetét képezi.” Ugyancsak ő hívta föl a figyelmet a transzilván irodalmi törekvések „problémáira”, vagyis arra, hogy az erdélyi magyar szellemi élet soha nem volt egységes. Műfaji és esztétikai (hiszen népies, nyugatos, avantgárd stb. irányzatok egyaránt jelen voltak) heterogenitás éppúgy jellemezte, mint ideológiai és politikai megosztottság (a Habsburg-legitimizmusnak ugyanis éppúgy voltak hívei köreikben, mint a marxizmusnak).

A két világháború közötti erdélyi irodalmi és szellemi élet meghatározó fóruma volt a romániai magyar irodalmárokat tömörítő Helikoni Kör és annak folyóirata, az Erdélyi Helikon. A Helikoni Kör alakulásakor Kemény János huszonnyolc írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén ötvenöten vallották magukat helikonistának. Az Erdélyi Szépmíves Céh – mintegy civil szervezetként – volt a kör működésének jogi kerete, míg az Erdélyi Helikon című lap az orgánuma.

Az Erdélyi Helikon havonta megjelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat volt, amelynek első száma 1928 májusában, az utolsó 1944 szeptemberében jelent meg Kolozsvárott. Felelős szerkesztője eredetileg Kós Károly, a főszerkesztő mindvégig Bánffy Miklós (Kisbán Miklós szerzői névvel) volt, indulásakor Áprily Lajos, 1929 júliusától Kuncz Aladár, 1931 októberétől Lakatos Imre, 1932 januárjától Kós Károly szerkesztette. Olyan magyarországi alkotók tartoztak rendszeres szerzői közé, mint például Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Németh László vagy József Attila.

A két világháború közötti transzilvanizmusra nagyban hatottak a magyar történelmi előképek, a magyar nemzeti hagyományok és a tradicionális magyar identitáselemek. Az erdélyi magyar írók tematikailag eltérően (hiszen az alkotásaik műfaja a történelmi regénytől a társadalmi drámán keresztül a hangulatfestő versekig ívelt), de sajátos erdélyi magyar tartalommal, formával és nyelven alkották meg egyéni szövegvilágukat.

A történelmi regény és történeti dráma szerepe fölértékelődött Trianon után az erdélyi magyar irodalomban, hiszen a jelen kérdéseiről és problémáiról szinte csak a múlt díszletei között lehetett beszélni.

Ennek jegyében történelmi szcénán jelenítette meg kora magyar kisebbségi problémáit például Makkai Sándor a IV. Béla és a tatárjárás korában játszódó Táltoskirály (1934) és Sárga vihar (1934), illetve az államalapítás időszakát felelevenítő Magyarok csillaga (1937) című regényével, Kós Károly a Szent Istvánról szóló Az országépítő (1934), vagy a több újkori nemzedék sorskérdéseit is fölvető Varjú-nemzetség (1925) című munkájával, Áprily Lajos a Báthory András idején játszódó A bíboros című drámai játékával (1969), vagy éppen Páskándi Géza a II. Rákóczi György udvarában zajló és Apáczai Csere Jánosról szóló Tornyot választok (1972) című színművével.