Mint történelmünk oly sok fontos pillanatában, így például 1848 márciusában Petőfi Sándor és Jókai Mór, az irodalmárok is szerephez jutottak a forradalomban, s mind az események mámoros és szabadságszerető napjaiban, mind a megtorlások és a kádári diktatúra időszakában írtak 1956-ról. Hazánkban legtöbbször az asztalfióknak, a megjelenés esélye nélkül, vagy éppen burkolt módon, a nyugati emigrációban viszont nyíltabban és szabadabban.
Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse a forradalom napjaiban, 1956. november 2-án jelent meg az Irodalmi Újság hasábjain. A szöveg azonban hat évvel korábban, a sztálinista Rákosi Mátyás országlása idején készült. Ebben a költő megfogalmazta, hogy „ahol zsarnokság van, / minden hiában, / e dal is, az ilyen hű, / akármilyen mű, // mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál”. A totális állam, s a mindennapokban és a magánéletben is megjelenő kommunista diktatúra került lírai módon megörökítésére ezekben a sorokban.
Fotó: Wikipédia
Az október 23-i forradalom aztán a költőknek (és persze valamennyi magyarnak) a reménységet, a szabadság reményét is elhozta. Jankovich Ferenc 1956. október 25-én – a forradalom győzelme és az első sortüzek tragédiája után – vetette papírra Forradalom című versét, amelyben a következők olvashatóak: „Rajtunk van a világ szeme! / Mert, ugye, milyen érdekes / a forradalmi szent zene: / gyásszal, vérrel…? S bár zengene / hat napon át ez a híres / magyar pokoltánc: melyben a kidőltek / vérben fekve hallgatják a földet, / és az élők, fegyverrel a kézben, / tankra hágnak meghalni merészen.”
A szabadság néhány napja után a szovjet beavatkozás, az újjászervezett kommunista terrorgépezet és – a Kádár János nevével fémjelzett diktatúra kiépítése jegyében – a megtorlás következett. A forradalom bukásának és a brutális „visszavágás” kezdetének szövege a csak 1990-ben publikált, de 1956 utolsó napjaiban írt Meglepetések című vers, amelyben Szabó Lőrinc a veszteségekre hívja föl a figyelmet a költészet eszközeivel. „Tíz nap szabadság? Tizenegy! / Terv forrt; gyúlt, égett minden agy. / Lombikban feszült a jövőnk. / S temettük a halottakat. // Ablakunk mind fény, gyertyaláng. / Aztán a settengő gyanúk. / Még egy éj. S Budapest köré / vashernyók gyűrűje szorult.” A vers utolsó soraiban, nemzeti imádságunk, Kölcsey Ferenc Himnuszának a megidézésével a szabadságba vetett hitet és az annak eljövetelébe való bizodalmat vetíti előre. „De csak szájon csókol a perc / s jó remény némítja a jajt: / Nem! Rabok tovább nem leszünk! / És: Isten áldd meg a magyart!”
