Magyar pokoltánc a szabadság napjai után

Hatvanhárom esztendeje, 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét, az 1956-os­ magyar forradalom és szabadságharc miniszterelnökét és mártírtársait, s harminckét éve, 1989-ben ezen a napon temették őket újra. A budapesti Hősök terén megrendezett ünnepélyes búcsúszertartás a rendszerváltozás folyamatainak egyik olyan szimbolikus momentuma, amelynek méltán helye van az emlékezetpolitikánkban.

A magyar avantgárd irodalmi törekvések ikonikus alakja, Kassák Lajos Az áruló című szövegében a történelmi igazságtétel elkerülhetetlen szükségszerűségére mutatott rá, amikor papírra vetette ezeket a sorokat: „Te is a testvérem vagy, / de olyan, akitől félek, / te is a testvérem vagy, / de olyan, akit utálok. // Akire ránézel, / megremeg. / Aki rád néz, / lelövöd. […] De azért / ne bízd el magad, / egy szép napon, / mint a görény, / csapdába kerülsz és felakasztanak.”

Kádár Jánosról, a forradalmat leverő szovjet kommunista megszállókat kiszolgáló bábkormány vezetőjéről, majd a róla elnevezett és „puhának” becézett diktatúra vezéralakjáról szól a kanadai emigrációban élt Faludy György Torontóban 1981-ben írott, Egy helytartóhoz, 25 év után című verse. Ebben olvashatjuk: „Mit bánod ezt? Amíg élsz, zsíros torkok / csámcsognak körül és ha meghalsz, tested / díszsírba kerül. És hol vannak ők már, / akik utat kerestek, // hogy nagyhatalmak öngyilkos viszálya / közt magunkat békésnek és szabadnak / tudjuk egyszer? Nagy Imre így kívánta. / Őt is felakasztattad.”