Aggasztóan fogyatkozik a délvidéki magyar értelmiségi réteg

A Világítótornyok voltunk és leszünk című kötet a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete elmúlt csaknem három évtizedes munkáját mutatja be.

Az újvidéki székhelyű Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete minden év júliusában megrendezi – idén huszonegyedik alkalommal – az Apáczai Nyári Akadémiát Vajdaság tartomány székhelyén. A természettudományos, pszichológiai és humán ismereteket egyaránt biztosító tanár-továbbképzések fontos küldetést teljesítenek, hiszen a Szerbia területén tevékenykedő magyar pedagógusok ezek által tudományos és szakmai, továbbá tanítás-módszertani és mentálhigiénés ismereteiket bővíthetik. Az a megtiszteltetés ért, hogy az Apáczai Nyári Akadémia sorozatának immár évek óta előadója lehetek, s a Viola Lujza és Dulka Andor ürményházi pedagógusok által szervezett, Történelem és magyarság elnevezésű képzési programban tarthatok előadásokat magyar irodalmi és művelődéstörténeti kérdésekről.

Az idén jelent meg Nagy Margit szerkesztésében, az egyesület kiadványaként a Világítótornyok voltunk és leszünk című kötet, amely a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete elmúlt csaknem három évtizedes munkáját mutatja be. Értékteremtő vállalkozás, s a pedagógusszervezet tevékenységétől elválaszthatatlan, hogy a magyar állam anyagi támogatásával és a református egyház együttműködésével fenntartott újvidéki diákotthonokban rengeteg, tömbben, illetve szórványban élő szerbiai magyar fiatalnak adnak lehetőséget az anyanyelvi közegben való tanulásra, a diplomaszerzésre és az értelmiségivé válásra.

A gondos nyomdai kivitelű, számos ábrával, sokatmondó grafikonnal, táblázattal és színes képpel ellátott, mintegy kétszázötven oldalas kiadvány több száz ember életébe enged bepillantást. Az 1993-ban alakult civil szervezet ugyanis általános és középiskolás diákok, felsőoktatásban tanuló hallgatók, a közoktatásban tevékenykedő pedagógusok és egyetemi oktatók, valamint szülők és családok tágabb és lazább közösségeként magyar anyanyelvi, természettudományos, irodalmi ismereteket, valamint a helytörténeti tudást és a lokális identitást erősítő tanulmányi versenyeket, kirándulásokat, szakmai továbbképzéseket szervez (tanulóknak és tanároknak), s igyekszik a magyarság értékeit továbbadni és megőrizni a délvidéki magyar utókor számára.

Hogy mennyire fontos és elismerésre méltó ez a törekvés, arra elég csak néhány adatot idézni. A Vajdaságban jelenleg hetvenhat iskolában folyik magyar nyelvű oktatás általános iskolai keretek között, míg középfokon tizenhárom településen harmincnégy oktatási és három speciális nevelési igényűeknek fönntartott intézményben. Megdöbbentő adat viszont, hogy a 2020/21-es tanévben a szerb oktatási, tudományos és technológiafejlesztési minisztérium által engedélyezett 2164 szabad magyar oktatási nyelvű középiskolai helyből mindösszesen 1150 volt betöltve. Az érettségizett magyar fiatalok jelentős része pedig már Magyarországon – sőt nem egy esetben Nyugat-Európában – folytat egyetemi tanulmányokat, s többségük nem is tér vissza. Így pedig kifejezetten fogyatkozik a délvidéki magyar értelmiségi réteg, s különösen igaz ez a tendencia a helyi pedagógustársadalomra: magyar tanárok nélkül pedig a magyar oktatás jövője kerülhet veszélybe.

A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének tevékenységét – amelynek egyik célja a szerbiai szakképzett és diplomás magyarok szülőföldön tartása – jól jellemzik a szervezetet éveken át elnökként irányító Nagy Margitnak a kötetben is közölt, csaknem tíz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai. „Világítótornyok voltunk, fénypontok, útjelek a múltból, útjelek a jövő felé. Ritkuló háló csomópontjai, de mégis kapaszkodók, a túlélés függőhídján. Hittünk és hiszünk a túlsó partban, mert mi látjuk, de ők, akik elengedték a kezünket, mert elvesztették hitüket, pusztulni hagyják a hidat. A korhadó deszkákat már nem cserélik ki, szemet hunynak a sodronykötelek ritkítása felett (sokan lopják az acélt, mert jó ára van a feketepiacon), már nem kell a sokszoros tartókötél, talán egy tartószál is elég, ha pedig mégsem, és leszakad a híd, elsiratják a holtakat, sóhajtva tekintenek a mélység fölött lebegő, kapaszkodó emberekre. […] A híd minden lépésünkre leng, de mi tudjuk, hogyan és hova kell lépni. Mert súlytalanná válunk, összefogózunk, és most már akár le is szakadhat a híd, mi továbbmegyünk. Fénypontok vagyunk, útjelek a múltból a jövő felé.”

Világítótornyok voltunk és leszünk. Szerkesztette: Nagy Margit. Újvidék, Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete, 2021.