A szóvicc, a szójáték – tapasztalataim szerint nem csak magyar nyelven – olyan, mint a politika vagy a foci: mindenki ért hozzá, ki többé, ki kevésbé, mindenki próbálkozik is vele, ki több, ki kevesebb sikerrel: de legfőképpen tökéletesen megosztja ezt az amúgy is ezer sebből vérző társadalmat. Van, aki imádja, és van, aki gyűlöli. Első ránézésre mintha az imádók lennének többen (akik, mint mondtam, többnyire maguk is gyakorlói a műfajnak, ha műfaj ez egyáltalán), de – ha kicsit megkapirgáljuk a felszínt vagy alámerülünk az internet szójátékos bugyraiban – szép számmal akadnak olyanok is, akiket a világból ki lehet kergetni vele.
Én a mai napig nem tudtam eldönteni, melyik csoportba tartozom; egyszerű volna azzal elintézni sommásan, hogy amikor én szóviccelek, az jó, amikor más, az rossz, de a kérdés ennél valamivel bonyolultabb. Azt vettem észre, hogy ha legalább két másodpercnyi fejtörést okoz az éppen hallott, látott szójáték, akkor kíséri valamiféle intellektuális öröm – ellenben ha nagyon adja magát, és már olvasás közben kitalálom a végét, akkor idegesít.
Fotó: Erdélyi Szalon Könyvkiadó
A humoristaként is ismert Ördögh Ottó igen merészet húzott legújabb könyvében: 13 „humoros” életrajzot írt meg Ádámtól Diogenészen, Julius Caesaron, Leonardo da Vincin és Gandhin keresztül egészen Vincent van Goghig. És tette ezt olyan sűrűségű, elsősorban szójátékokat, szóvicceket alkalmazó nyelven, hogy az ember valósággal hátrahőköl, és alig kap levegőt, mint amikor belép a gőzfürdőbe.
Ördögh Ottó ugyanis nemhogy percnyi, de másodpercnyi pihenést sem engedélyez az olvasónak – nincs olyan nemhogy magas, de alacsony szólabda sem, amelyet kíméletlenül le ne csapna. Túlzás nélkül állítható, hogy soronként legalább egy, de igen gyakran két poén is születik. Tulajdonképpen bárhol felüthetem a könyvet, és idézhetek belőle, mert mindenütt ugyanazt a humort látni, tapasztalni: „– Édenkertemet egy igazságért? – kérdezte Ádám. – Igen – mondta Éva, az ő neme szerint. A vita ezzel le volt zárva, Ádám le volt rázva. Egész nap levert volt… vagy száz cölöpöt. Éva rábízá a kör négyszögesítését, azaz kerítést húzatott vele vala az Édenkertben lévő édenkertecskéjük köré. És Ádám orcája verítékével, hónapja izzadságával dolgoza, miközben Éva befogá az orrát és nézé őt. Csak akkor fogott vala vele szimatot, mikor Ádám fél szeme titkon távolba meredeze. – É’ vagyok! – kiáltott rá azonnal. – Á, dáma! – nyugtázta Ádám, aki titkon a régi tágas otthonra vágyott, de már volt annyira civilizált, hogy megtanult színlelni. És lőne ste, s Ádám a végtelen csillagos eget bámulá azzal az ürüggyel, hogy a csillagokat is lehozza Évának. És lőn reggel, s Éva nem találá azokat se égen, se földön. Ráadásul fázott is, mert Ádám rossz fát tett a tűzre.” És így tovább. (Nem tudtam jelölni, de a gyengébb képességű olvasók kedvéért – és azért is, nehogy valami oktondi elírásnak véljék – a különösen „erős” poénok kurziválva szerepelnek.)
