Amikor az ember a hivatalosan Aranykornak nevezett időszakban, valahol a Ceaușescu-rezsim mélypontja (megvan Farkas Árpád verse: A kerti törpe?) körül a Budapestről érkező vonatról estefelé átszállva, a Brassóból Sepsiszentgyörgy felé tartó buszon egy kis hidacskánál, Farkasvágó után az ablakon kipillantott, mindig akadt egy idős asszony, aki oldalba bökte az utast, akit elárult nagy, fémvázas hátizsákja, tájékozatlansága, színtelenebb, hadaró hanglejtése.
„Látja? Ez itt a kökösi híd, mos’ menyünk által rajt’. Itt állt a magyar határőr! A vállán a puska, hásze, ma is látom.” „Lassított a vonat a kökösi hídon / Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony / poros köpönyegét félvállra hajítva / föl is kapaszkodott a hátsó kocsira” – ezt már Kányádi Sándor teszi hozzá (A kökösi hídon). Mert ő odaállította ismét – a versbéli katonát. Hadd őrködjön csak, a költő halála után is immár, a Székelyföld határán.
Boros Erika antológiáját lapozgatva akadtam Farkas Árpád fent idézett bátor kommunizmuskarikatúrájára és Kányádi versére. S mennyi mindenre még! Azokra a gyémántkeménységű, elpusztíthatatlan szavakra, igékre, amelyek megőrzik, megtartják határainkat. Nemcsak a régi hazáét, ott fenn, a magasban. De az anyanyelvét is, ahol, amiben még otthon lehetünk, ami elhatárol és összeköt, mint tulajdon bőrünk, a külvilággal.
Fotó: Magyar Napló
Illyés adja meg itt is az alaphangot, a kötetben is felzengő, Koszorú című költeményével: „Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv.” A Magyar Napló tavaly megjelent, Trianon századik évfordulójára reflektáló, méltán igényes kiadású, Józsa Judit kerámiaszobrász alkotásaival illusztrált antológiájával erre az illyési koszorúra fűzi föl nyelvünk félezer éves és legújabb virágait is, Erdély s az anyaország múltjának s jelenének őrt álló – mert időtálló – szavait. Erre utal a kötet bővebb címe: „Köszörű-időben – Itthontól – otthonig – Egy nemzetként – két hazában.” Lehet, nem volt még kötet, mely Erdély s az anyaország líráját, emlékiratait hangolja össze.
