Koszorú Erdélynek s megköszörült hazánknak

Biztos kézzel, mint a Párkák hármasából Morta (Atroposz), vágja el a jelen fonalát, s szövi összeállításába a régmúlt megdöbbentően mának szóló, aktuális üzeneteit Boros Erika.

Amikor az ember a hivatalosan Aranykornak nevezett időszakban, valahol a Ceaușescu-rezsim mélypontja (megvan Farkas Árpád verse: A kerti törpe?) körül a Budapestről érkező vonatról estefelé átszállva, a Brassóból Sepsiszentgyörgy felé tartó buszon egy kis hidacskánál, Farkasvágó után az ablakon kipillantott, mindig akadt egy idős asszony, aki oldalba bökte az utast, akit elárult nagy, fémvázas hátizsákja, tájékozatlansága, színtelenebb, hadaró hanglejtése.

„Látja? Ez itt a kökösi híd, mos’ menyünk által rajt’. Itt állt a magyar határőr! A vállán a puska, hásze, ma is látom.” „Lassított a vonat a kökösi hídon / Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony / poros köpönyegét félvállra hajítva / föl is kapaszkodott a hátsó kocsira” – ezt már Kányádi Sándor teszi hozzá (A kökösi hídon). Mert ő odaállította ismét – a versbéli katonát. Hadd őrködjön csak, a költő halála után is immár, a Székelyföld határán.

Boros Erika antológiáját lapozgatva akadtam Farkas Árpád fent idézett bátor kommunizmuskarikatúrájára és Kányádi versére. S mennyi mindenre még! Azokra a gyémántkeménységű, elpusztíthatatlan szavakra, igékre, amelyek megőrzik, megtartják határainkat. Nemcsak a régi hazáét, ott fenn, a magasban. De az anyanyelvét is, ahol, amiben még otthon lehetünk, ami elhatárol és összeköt, mint tulajdon bőrünk, a külvilággal.

Az antológiát Józsa Judit kerámiaszobrász alkotásai illusztrálják
Fotó: Magyar Napló

Illyés adja meg itt is az alaphangot, a kötetben is felzengő, Koszorú című költeményével: „Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv.” A Magyar Napló tavaly megjelent, Trianon századik évfordulójára reflektáló, méltán igényes kiadású, Józsa Judit kerámiaszobrász alkotásaival illusztrált antológiájával erre az illyési koszorúra fűzi föl nyelvünk félezer éves és legújabb virá­gait is, Erdély s az anyaország múltjának s jelenének őrt álló – mert időtálló – szavait. Erre utal a kötet bővebb címe: „Köszörű-időben – Itthontól – otthonig – Egy nemzetként – két hazában.” Lehet, nem volt még kötet, mely Erdély s az anyaország líráját, emlékiratait hangolja össze.

A szerkesztő, a Brassóban született tanár, irodalomtörténész jó ízléssel gondoskodik arról, hogy a hazában, nemzetben gondolkodók számára általában tudott, ismert, ám kedves ismerősként viszontlátott művek (Farkas Árpád: Apáink arcán, Radnóti Miklós: Nem tudhatom) mellett nagy mennyiségben vonultasson fel különlegességeket, a nagyközönség számára jobbára ismeretlen gyöngyszemeket. Mint nemzeti hősünk, Gérecz Attila verse, a pálos rend számára írt Boldog Özséb-himnusz, méghozzá a vallásüldöző rezsim legszörnyűbb időszakából, 1955-ből. Csuka Zoltán Szent Anna-tó című verse (Jártak arra? Az évezredes fenyőtűréteg elnyeli, tompa döngéssé csillapítja a léptek zaját.), melyben mégis épp úgy döng a föld: „Döngött a föld, ahogy feléd haladtam / sok kidőlt fenyő s büszke bükkön át / tűnt ezredévek tompa, síri hangja / verte most vissza múlt idők szavát”, mint e kötetben is feldübörgő, hitvalló versében, mely úgy lett, szerintem, „magyarságvers”, hogy az édesanyjáról szól: „Már tudtam én, ha döng a föld: / szívemhez anyám közelít, / oda emel, hol felkereng / tej és akácméz illata” (Ha döng a föld).

Fontos építőköve a kötetnek Magyari Lajos legendás verse, a Kapuállító. Emlékszik még valaki arra a kék színű kötetre, arra az 1982-es, Kapuállító című antológiára?

Biztos kézzel, mint a Párkák hármasából Morta (Atroposz), vágja el a jelen fonalát, s szövi összeállításába a régmúlt megdöbbentően mának szóló, aktuális üzeneteit Boros Erika.

Hihetnők, nem sokat mond nekünk ma például jó iktári Bethlen Gábor Végrendelete. Pedig hallga csak! „De mihelyt a német nemzet mellé állánk, micsoda jutalommal fizete, szájunkban az íze; azzal tudniillik, mellyel régen kivánta és mesterkedett benne, hogy nemzetünket elfogyassa, kegyelten halálnak nemével megölhesse, országunkat a földdel egyenessé tégye, vagy éppen elpusztíthassa.” Megszólal Zrínyi és Mikes Kelemen is. És, igen, egy sorban említsük velük, mert fogalom: Wass Albert.

A kötet egyik legfontosabb üzenete: választani kell. Mint ezt Dsida is alátámasztja Tekintet nélkül című versében: „Krisztusnak és Pilátusnak / farizeusoknak és vámosoknak, / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet.” Ezt, igen, az új kor egyre ijesztőbb zöldségei helyett ezt kéne oktatni a nebulóknak.

Különös, szintén biztos kézzel készített összeállítás – gondolom, a kötet szerkesztőjének munkája –, mely az antológia záróköveként színpadon is jól előadható, erős játékkal szólaltatja meg, felelteti meg egymásnak Erdély XX. századi költőinek sorait (Köszörű-időben, Helyzetjelentés: 1918, 1940, 1987, 1989/1991. Drámai játék). Hogy miként teszi ezt a szerző, nem lövöm le a poént – érdemes megvenni, beszerezni e minket Erdélyben s az anyaországban újra megpróbálni kezdő, köszörülő időben.

Boros Erika: Köszörű-időben, Magyar Napló, 2020.

(A borítóképen az antológia szerkesztője, Boros Erika látható. Forrás: Facebook)