Újranéző – válogatás Richard Donner filmjei közül 1.

A közelmúltban 91 éves korában elhunyt Richard Donner alighanem a Halálos fegyver 1–4.-ről, a nyolcvanas-kilencvenes évek akcióvígjáték-szériájáról ismert leginkább. Rendezőként emellett olyan kasszasikerek fűződnek a nevéhez, mint az Ómen (1976) vagy a Superman (1978); produceri működéséről szólva pedig leginkább a Szabadítsátok ki Willyt! emlegetik. Most induló sorozatunkban azonban nem a nekrológokban rendre előforduló, gyakran idézett alkotásaira összpontosítunk, ehelyett kultstátuszt elért kedvenceket vagy épp alulértékelt gyöngyszemeket nézünk újra. Első cikkünk az 1985-ös Kincsvadászokról szól.

Mikey és Brand, a két testvér barátaikkal nekivágnak a világnak, hogy egy régi térkép alapján megtalálják a hajdanvolt kalózkapitány mesés kincseit, Fotó: Port.hu

Az oregoni Astoriában néhány bűnöző megszökik a börtönből, és az ezt követő autós üldözés végigsöpör a városon. A hajsza képei között néhány kiskamaszt bemutató snitt is felbukkan. A srácok kissé ügyetlennek vagy balszerencsésnek tűnnek, melynek nyomán az egyértelmű utalásokkal elkényeztetett néző hajlamos azt gondolni, hogy e kölykök legfeljebb mellékszereplők lehetnek e filmben. Csakhogy mire a nyitó főcím lepereg és az utolsó rendőrautó is elszáguld a menekülők Jeepje után, Donner leleményes átkeretezése nyomán kiderül: e kölykök a Kincsvadászok főszereplői, nem mások.

A fiúk főhadiszállásául szolgáló Walsh-házban ugyanakkor nem a legfényesebb a hangulat: a főszereplő, a tízes éveinek közepe felé járó Mikey egyfelől elégedetlen – „Soha semmi érdekes nem történik itt. Unalmas az egész környék!”, sóhajtja –, másfelől nyomasztja, hogy nemsokára el kell hagynia addigi otthonát: az épületet – családja tartozásai miatt – nemsokára végrehajtás alá vonják, és a környékbeli ingatlanfejlesztők már döntöttek is a sorsáról: minden további nélkül eldózerolják, hogy golfpályát létesítsenek a helyén.

A hajdanvolt kalózkapitány mesés kincseit keresik
Fotó: Port.hu

Ám a srácok a padláson felfedeznek néhány tárgyat a Walsh család feje – a helyi múzeum egyik kurátora – által korábban rendezett kiállítás darabjai közül. Többek között egy térképet is, amiről Mikey elhiszi, hogy a legendás XVII. századi kalóz, Félszemű Willy kincsének rejtekhelyét jelöli. Ha megtalálnák, nem kellene annyiban hagyni, hogy elvigyék a tetőt a fejük fölül, döbben rá, és győzködni kezdi a barátat: próbálják felkutatni a kalózvezér által összeharácsolt javakat.

Mikey bátyja, Brandon hallani sem akar a dologról, a fiúk azonban az öccse mellé állnak, és nekivágnak az útnak. A feldühödött fivér persze utánuk ered, hogy visszafordulásra bírja őket, csakhogy a kiskamaszok közben elérik a város határában álló vendéglőt, ami csak első látásra tűnik elhagyatottnak: valójában a film elején olajra lépett bűnözők, a Fratelli testvérek és rémes anyjuk főhadiszállása.

Kisvártatva e família is tudomást szerez az állítólagos kincsről, így Mikey és csapata, valamint a hozzájuk csatlakozó három nagykamasz – Brandon és két lány – csak egyfelé menekülhet: a pincéből nyíló, újabb és újabb járatokon át lefelé, a hegy gyomrába. Nem kétséges, hogy a nyomukban járó bűnözők előbb-utóbb beérik őket.

A film hatásosan kelti életre a legreménytelenebb helyzeteket is átszínező kamaszfantáziát. A kalózos-kincskeresős történetek eszköztárának – rejtett járatok, álcázott csapdák, kiszáradt csontvázak, föld alatti vízesés – alkalmazásával bizonyos pontokon olyan, mintha csak az Indiana Jones junior változata lenne: látványos, izgalmas, sejtelmes.

Mindemellett persze ifjúsági történet is, így bemutatja, hogy bár a srácok és a bakfisok olykor képesek rövid úton egymás agyára menni, valójában erős köztük a barátság és az összetartozás érzése. Sőt, Brandon és Andy kettőse kapcsán a valamennyi tinédzsert élénken foglalkoztató téma, az első szerelem is előkerül.

Az ellenlábasuknak megtett Fratelli család azonban távolról sem félelmetes, és – ami legalább ennyire szerencsétlen – nem is vicces, ellenben olyannyira esetlen és ügyefogyott, hogy az már irritáló. E figurák nem ellenpontozzák vagy oldják, de számos jelenetben egyenesen lenullázzák az üldözés keltette feszültséget.

Egy idő után szintén zavaró, hogy a gyerekek a film számos jelenetében csupán hisztiznek, vagyis pánikba esve sikoltoznak és üvöltenek – ugyanakkor nagyjából ez minden, amit a gyengeségekről szólva elmondhatunk.

A színészek közül tulajdonképpen csak a Brandont alakító – a forgatás idején tizenhét esztendős – Josh Brolinnak sikerült a nagy áttörés. A Mikey-t megformáló – a munkálatok alatt alig tizennégy éves – Sean Astin igencsak meggyőző teljesítményt nyújt, annál érthetetlenebb, hogy harmincöt év elteltével leginkább csak A Gyűrűk Ura-trilógia Samujaként vagy a Stranger Things című tévésorozat egyik mellékszereplőjeként emlékezhetünk rá.

Ami viszont a kamera mögött tevékenykedő, így a vásznon nem látható stábtagokat illeti: a forgatókönyv az ügyvezető produceri feladatokat is ellátó Steven Spielberg történetéből készült. Az azóta Hollywood megkerülhetetlen figurájává vált filmmogul a Kincsvadászok előtt olyan filmek történetét alkotta meg, mint a Sugarlandi hajtóvadászat, a Harmadik típusú találkozások vagy a Poltergeist – Kopogó szellem.

Maga a forgatókönyv Chris Columbus munkája, aki később a Reszkessetek, betörők! sorozat megalkotójaként és a Harry Potter-széria két epizódjának rendezőjeként vált ismertté, 1985-ben viszont mindössze két szkriptet mondhatott magáénak, melyek közül a ’84-es Szörnyecskék című horror-vígjátéké ismertebb.

A Kincsvadászok 19 millió dolláros költségvetéséhez képest világszerte 64 millió dolláros bevételt ért el, vagyis nem lett kasszasiker – ahhoz abban az időben az amerikai piacon elért 100 millió kellett volna. (1985-ben mindössze három hollywoodi film lépte túl ezt a bűvös határt: a Vissza a jövőbe 210 millió, a Rambo II. 150 millió, a Rocky IV. 127 millió dollárt keresett az Egyesült Államokban.)

Ettől függetlenül többen a legjobb ifjúsági/kalandfilmek között tartják számon, és akik a bemutatója idején voltak annyi idősek, mint a film központi karakterei – Amerikában 1985 nyarán, Magyarországon 1990 tavaszán kezdtek a mozikban kutakodni a kincsvadászok –, mindmáig kellemes emlékekkel idézik fel a csókját odaajándékozó Andy tévedését, és borzadnak vissza a kihívástól, amivel a lány az emberi csontokból összeállított zongora előtt szembesült.

(Ugyanakkor olyan jelenetek is akadnak benne, amiket manapság valószínűleg máshogy forgatnának le. „Nem olyan rég minden bajom az volt, Troy benézett a szoknyám alá. Mi rossz van abban?”, teszi fel a kérdést egy ponton Andy. Egy 2021-es filmben az alkotók bizonyára nem lépnének olyan könnyen túl ezen a témán, mint a lány teszi a szóban forgó jelenetben.

A pince mélyén leláncolva tartott, szellemi fogyatékos óriás alakjának bemutatása, karakterének „kibontása” szintén felvethet bizonyos kérdéseket. De hiba volna mindezt egy több mint harmincöt éves filmen számonkérni: bizonyos témák ábrázolásmódja a készítése óta eltelt időben változott meg.)

Ami viszont ’85 óta változatlan: a film – a barátság erején, a szerelem ámulatán és a család fontosságán túl – végső soron a gyerek-kiskamasz létben rejlő lehetőségekről mesél.

Az alkotók felfogásában ez kivételes állapot: a szereplőknek még nem kell vállalniuk a felnőttlét minden nehézségét, ellenben – ideiglenesen – beléphetnek oda, hogy miután elrendezték mindazt, amire a szüleik nem voltak képesek, visszatérhessenek a kiinduló, mentesítő állapotba.

A gyermeklét és felnőtté válás kérdése Spielberg és Columbus több fiataloknak szóló vagy épp családi filmjében felbukkan még. Ami viszont Donnert illeti, a Szabadítsátok ki Willyt! lehetne még e műfajban felhozni, érdeklődését jellemzően karcosabb filmek, férfiasabb – olykor kimondottan macsós – témák kötik le.

(Kincsvadászok/The Goonies. Amerikai családi/kalandfilm, 1985. Rendezte: Richard Donner. Játékidő: 114 perc.)

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=hJ2j4oWdQtU&t=6s[/embed]