Van egy világ, melyben a magyar nyelv fegyver és mámorító drog

Nem csak a könyvei, a blogjai is nagyon szórakoztatóak. Négy népszerű krimijének főszereplője Dávid Veron, ókanizsai boltos kisasszony. Ötödik kötete, az Arkangyal éjjel a családon belüli erőszakkal foglalkozik. Legújabb műve, az Afázia science fiction, amelyben a magyar nyelv fegyverként, mámorító drogként szerepel. A kötetek írójával, Baráth Katalinnal, az MTA–SZTE–ELTE Globalizációtörténeti kutatócsoport munkatársával beszélgettünk.

Baráth Katalin Iró 20210706 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– Társadalomtörténészként min dolgozik most?

– Tanulmányt írok a populáris kultúra és a globalizáció viszonyáról. A kutatócsoportban azt vizsgálom, hogy Magyarország hogyan adaptálta a XX. század elején a tömegkultúra különböző műfajait, hogyan terjedtek el az amerikai és nyugat-európai modellek: a mozi, a tánc, a színház, a zene, a sport. Izgalmas megfigyelni, mit hogyan vettek át, és kinek milyen közvetítő szerepe volt.

– Egy videóban Budapesti futballmesék – New York kávéház címmel a XX. század első évtizedeinek kávéházairól és magyar focistákról mesélt. Mi az összefüggés a kettő között?

– A századfordulón a nyilvános élet nagy része a kávéházakban zajlott, részben a lakásínség miatt. Többen ott is dolgoztak, például írtak. Ott jöttek össze a szurkolók és a vezetőség is. Mindegyik futballcsapatnak volt törzskávéháza. Előfordult, hogy csapatok ott is alakultak.

– Ennyire érdekli a foci? Nézte az Európa-bajnokságot?

– Három fiútestvérem van, nem volt sok választásom. A kisebbik bátyám óvodás korában úgy tanult meg olvasni, hogy a műsorújságokból próbálta kisilabizálni, hogy mikor vetítik a meccseket. Még édesanyám is rászokott a focira. Nagyon drukkoltam az Eb-n a magyar csapatnak. Tetszett, hogy szenvedélyesek voltak.

Baráth Katalin sok sci-fit néz és olvas, így hát írt egyet Fotó: Bach Máté

– Legújabb regényének címe Afázia, amely egyfajta beszédzavart jelent.

– Több fajtája is létezik, általában agyi sérülés, például stroke vagy balesetes trauma következtében alakul ki.

– A regényében két nagyhatalom uralja a Naprendszert. Köztük félúton a Pandonhya űrállomáson élnek az egykori magyarokból leszármazott moyerek. Hogy jutott eszébe ez a történet?

– Miután kitalálom egy regény ötletét, megbeszélem a fiúkkal a kiadóban, hogy van-e náluk igény rá. Az Agave már sok sci-fit kiadott, és – vicc szintjén – elég régóta beszélgettünk arról, hogy szép-szép ez a Dávid Veron-sorozat, de nem kellene bele egy űrhajó? Azt szokták mondani, hogy a science fiction a jelenkorról szól, csak a jövő századokban. Én is a mából indultam ki, és továbbgondoltam a fejlődést. Sok sci-fit nézek és olvasok. Ezekben általában a jóképű, izmos amerikai gyerek megmenti a világot, útközben néha felbukkan egy kínai szereplő, néhány orosz, de rajtuk kívül mások nem nagyon.

Hogy mi történik például a sok kis európai néppel, arról nem esik szó.

Azon törtem a fejem, mi lenne, ha el kellene hagynunk a Földet. Megmarad­nánk-e, és ha igen, mi lenne a sorsunk? Kezdetben úgy gondoltam, hogy írtam már néhány történelmi regényt, ez sem lesz nehezebb. Tévedtem. Nem támaszkodhattam a meglévő történelmi ismereteimre, mert mindent ki kellett találni. A világépítés volt a legnehezebb rész.

„Nyelvünk éppen elég egzotikus és megfejthetetlen azoknak, akik nem ebbe a nyelvcsaládba tartoznak” Fotó: Bach Máté

– Az Afáziában egészen különleges nyelvet, kifejezéseket használ. Könnyen tudta követni magát?

– Ha néhány hónapra abbahagytam a munkát, akkor újra el kellett olvasnom, amit addig írtam, sőt egy idő után jegyzetelnem, szótáraznom is kellett – saját magamat. Szerettem volna sci-fit írni, ezért át kellett gondolnom, hogy mi az, amihez értek.

Az atomfizikához és a rakétákhoz nem, viszont magyar szakos voltam, érdekelt a nyelvészet.

Izgalmasnak találtam, hogy a második világháború idején az amerikaiak a navahó indiánok nyelvét használták az üzeneteik titkosítására. Eleinte úgy képzeltem, hogy létrehozok egy újat, aztán rájöttem, hogy a mi nyelvünk éppen elég egzotikus és megfejthetetlen azoknak, akik nem ebbe a nyelvcsaládba tartoznak.

– A Délvidéken, Magyarkanizsán született, kutatja is a tájat, ahol felnőtt, a Bácska és a Tisza mentét.

– Igen, így születik a helytörténész. Ameddig ott él az ember, addig nem érdekes neki. Tizenévesen türelmetlenül hallgatja az öregek történeteit, de ha elkerül onnan, és idősebb lesz, akkor rájön, hogy valójában ez az öröksége. A Dávid Veron-könyveknél nem kellett kitalálnom a helyszíneket, ismerem őket, írás közben fejben is jól tájékozódtam. Ez fontos könnyebbség, ami az Afáziánál hiányzott.

„Magyarországon nagyon sokan írnak, legalább annyi író van, mint futballedző vagy virológus” Fotó: Bach Máté

– Hány könyvön dolgozik egyszerre?

– Hármon, bár most éppen egyiken sem, mert történész tanulmányt kell írnom, de a háromból kettőt már félig megírtam. Az egyik nagyon személyes történet, édesanyámról szól, aki két évvel ezelőtt halt meg.

A munka címe: Anyunyelv. Próbálom megörökíteni a helyet, ahol felnőttem, és azokat a szavakat, szófordulatokat – mondjuk így a bácskai nyelvjárásból –, amelyeket anyukám használt.

Tavasszal kedvem támadt egy „mi lett volna, ha” történethez, egy XIX. században játszódó romantikus kalandregényhez – alternatív történelmi háttérrel. A járvány idején magamat szórakoztattam vele.

– Követelik a rajongók a Dávid Veron-sorozat folytatását?

– Igen, többen szeretnék. Már van ötletem, hogy merre induljak tovább. Néha, amikor kénytelen vagyok újraolvasni, megkönnyebbülök, mert mindig rosszabbra számítok. Ha fölfedezek egy elfelejtett poént, szégyellem magam, hogy a saját vicceimen nevetgélek.

– Éveken át regényíró szemináriu­mokat tartott. Mi volt az első mondata a diákokhoz?

– Jó napot kívánok, olvassanak sokat! Írni nem tudom megtanítani őket, de abban tudok segíteni, hogyan kell felépíteni a dramaturgiát, a szereplőket. Hogy mitől lesz jó egy mondat, azt nehéz megtanítani.

Az olvasás nem megspórolható.

Magyarországon nagyon sokan írnak, legalább annyi író van, mint futballedző vagy virológus. A kiadók is rengeteg kéziratot kapnak, néha úgy érzik, több író él, mint olvasó. Érdekes, hogy a nyomtatásban való megjelenésnek még mindig mekkora a varázsa. A beszélgetésünk előtt én is beugrottam a könyvesboltba, és megkerestem az Afá­ziát. Ez az egyik legjobb pillanata ennek a munkának!