A felmelegített töltött káposzta esete az Interpop Fesztiválon

Immáron a rendszerváltáshoz vezető út egyik állomásaként is értelmezhető a harmincöt éve, 1986 augusztusában megrendezett siófoki Interpop Fesztivál, ami az 1966–1972 között rendezett „klasszikus” táncdalfesztiválok hagyományait igyekezett felmelegíteni. Ahogy a töltött káposzta sem mindig jó felmelegítve, úgy ez a fajta vállalkozás sem volt teljeskörűen sikeres, mégis megismételték, immáron botrányokkal is kísérve 1988-ban ugyanazon a helyszínen, a Siófoki Szabadtéri Színpadon. A belföldi koncertszervezésért felelős monopolszervezet, az Országos Rendező Iroda (ORI) által lebonyolított Interpop Fesztiválnak azonban mindenképpen megvolt az az érdeme, hogy a díjazottakat elindította rövidebb-hosszabb karrierjük útján, így ismerhette meg ország-világ a Napoleon Boulevard-t és Zoltán Erikát.

De a siófoki Interpop Fesztivált nemigen jellemezték a veretes gondolatok, tehetségkutatót viszont általában akkor rendeznek, ha a szervezők szeretnének új arcokat bemutatni a közönségnek, hogy azokból üzleti sikereket kovácsoljanak, illetve akkor is kerülhet efféle megmozdulásokra sor, amikor a kultúrát irányítók – a Kádár-rendszer esetében a hatalmi gépezet aktív szereplőinek számító könnyűzenei monopolszervezetek – tudomására jut, hogy újabb tehetségek kopogtatnak kapuikon, akiknek érdemes segítő kezet nyújtani, hiszen belőlük úgyszintén busás hasznot remélhetnek. Ezt a „küldetést” teljesíthette volna a siófoki Interpop Fesztivál, ugyanakkor elődeihez hasonlóan róla is elmondható volt, hogy sokan elkallódtak a fellépői közül, még mielőtt elkezdődhetett volna a karrierjük. Talán szimbolikus erővel is bírhatott volna, hogy 1986 nyarán nem egy ilyenkor állott levegőjű kőszínházban (a szintén nyaranta megrendezett 1966–1972 közötti táncdalfesztiválok elődöntőit általában a Madách Színházban, döntőit az Erkel Színházban, míg az 1981-es Tánc- és Popdalfesztivált a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színházban tartották), hanem a Balaton fővárosában, szabad levegőn rendezték a vetélkedőt, de a kezdeményezés végül is félsikert hozott, ízlésbeli előrelépést nem, néhány slágert azonban mindenképpen kitermelt magából.

Az Interpop Fesztivál persze nemcsak a feltörekvő zenészek, énekesek befuttatásáról, hanem a pártállami monopolintézményekben dolgozó vezetők zsebének megtöméséről is szólt, akik színpadra állítás és koreográfia, illetve műsorszerkesztés címszó alatt az akkori pénztárcákhoz képest bicskanyitogatóan horribilis összegeket markoltak fel a szervezőktől, azaz az ORI-tól, akik „kéz kezet mos” alapon ugyancsak a kultúrpolitikai hatalom részesei voltak. Az ügyleteket igyekeztek elfedni azzal, hogy a Művelődési Minisztérium befolyásos, vezető beosztású hivatalnokainak nagy tételben szállították a tiszteletjegyeket (ami aztán 1988-ban mégsem mentette meg a szervezőket attól, hogy kitörjön a balhé, sőt a tárca még mentegetőzni is kényszerült a széles nyilvánosság előtt a sajtóban, de ez már egy másik történet). Az 1986-os versenyt a Napoleon Boulevard nyerte Kérlek, ne félj! című számával, ők kasszírozták a közönségdíjat is, míg a Neoton vezetője, Pásztor László által felfedezett Zoltán Erika elnyerte Siófok díját Szerelemre születtem című, Madonnát elég észrevehetően a mesterének tartó diszkóslágerével. A döntőbe jutottak közül többen ideig-óráig vagy akár tartósabban is bekerültek a köztudatba, akár az Interpop Fesztiválnak, akár máshol elhangzott számaiknak köszönhetően. A már említett Lordon kívül idesorolható többi között a Z’Zi Labor, amely a világhírű filmcímet kifacsaró és a hazai popszakmának görbe tükröt mutató Utolsó tangó párizsival című számával keltett feltűnést, az ugyancsak a humoráról is ismert Dolák-Saly Róbert, a Marcellina PJT, a Bergendy szólóénekese, Balogh Ferenc, illetve a Pa-dö-dőben karriert befutó Falusi Mariann, a Satöbbi együttes és Nyeső Mária, de olyan régi motorosok is megfordultak az 1986-os Interpop Fesztivál színpadán, mint a Neoton Famíliából és a Kócbabákból ismert Fábián Éva vagy a korai Beatrice frontlánya, Csuka Mónika.

A szerkesztőknek adott nagy kifizetéseket egyfajta befektetésnek állították be a rendezők, mondván, hogy a fesztiválok csak hosszú távon térülhetnek meg úgy, hogy tetemes hasznot hajtanak. Az ORI rendszerváltáskori vezetője, Gáli Iván visszatekintve 1986-ra úgy nyilatkozott, hogy sikeres turnéra vitték két éven keresztül a Z’Zi Labort, a Napoleon Boulevard-t és Zoltán Erikát, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) pedig az 1986-os Interpop Fesztivál nyerteseinek lemezeiből több mint egymillió példányt adott el. Emellett hangsúlyozta az interjúban, hogy a könnyűzene akkoriban szomjúhozta a vérfrissítést, amit leghatékonyabban a fesztiválokkal lehetett végrehajtani, hiszen így a populáris zene sokféleségét tudták garantálni. Ez a magyarázkodás sem mentette meg az ORI-t a rendszerváltáskor attól, hogy már a posztkommunista Németh Miklós-kormány személyi felelősöket keressen náluk a visszaélésekre. A balhé eredőjeként az ORI ügyviteli rendjének felülvizsgálatára miniszteri biztost neveztek ki Gödöllői Lajos személyében, aki aztán kis ideig, az ORI teljes felszámolásáig igazgatói posztot is betöltött a cégnél. Az ő feladata lett volna az ORI vállalattá történő alakításának előkészítése, miközben az ORI hatósági bizonyítványát megvonták, a működési engedélyek kiadását pedig fokozatosan a művészeti szövetségek hatáskörébe utalták volna. Addig-addig húzták az időt, mígnem az Antall-kormányra hárult a feladat, hogy kezdjen valamit az ORI-val, amely végül egészen 1991 februárjáig gyakorolta a működési engedélyek kiadásának jogkörét, és jócskán megkésve, 1991. június 30-án, mintegy igazi pártállami reliktum intézményként számolták fel, rombolták le a székházát és hintették be a helyét is sóval. Ez utóbbi 2005-ben fizikai értelemben is megtörtént, amikor a budapesti Vörösmarty téren lebontották a rossz emlékű, késő szocreál stílusban épült ORI-székházat, amit a köznyelv nemes egyszerűséggel csak „Elizélt palotának” nevezett. Az elnevezés a nép találó nyelvén is kettős volt: nemcsak építészeti vonásaiban hagyott némi kívánnivalót maga után az ORI-n kívül az MHV-t, a Nemzetközi Koncert Igazgatóságot, az Országos Szórakoztatózenei Központot és a Szerzői Jogvédő Hivatalt (mai nevén Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület) is magában foglaló épület, hanem köztudott volt, hogy a helyszín a könnyűzenei cenzúra fellegváraként is működött. Végül helyére kerültek a dolgok, mint a mesében, ám a rosszak nem nyerték el méltó büntetésüket.

Borítókép: a Siófoki Szabadtéri Színpad bejárata. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás