Deáky András a Rákóczi-vár újjáépítését tervezi Gyimesbükkön

„Legdrágább kincsünkről, az anyanyelvünkről semmilyen körülmények között sem szabad lemondanunk, pedig ezt várja tőlünk a hatalom; szabdalják a gyökereinket, hogy be tudjanak olvasztani a nagy román tengerbe” – mondja Deáky András, akinek egész élete az ezzel szembeni ellenállásról szólt és szól a mai napig is.

Fotó: Mészáros Péter

Aki ellátogat a történelmi Magyarország legkeletibb pontjára, Gyimesbükkre, ahol az ezeréves határ húzódik, ma már szépen felújított magyar emlékekkel találkozik. Azt azonban kevesen tudják, hogy mindez elsősorban az egykori iskolaigazgatónak köszönhető, aki ma panziótulajdonosként nemcsak szállást és ételt kínál az odalátogatóknak, de betekintést nyújt a környék történelmébe, a gyimesi csángóság sorsába, és ha kérik, szerényen ugyan, de a magyarság megmaradásáért folytatott, évtizedeken át tartó küzdeleméről is mesél.

Ez a küzdelem akkor kezdődött, amikor Marosvásárhelyről friss diplomás, magyar–német szakos tanárként hazaérkezett; a magyar nyelvű oktatást ekkorra ugyanis megszüntették a településen. – A gyermekek úgy nevelkedtek az iskolában, hogy azt sem tudták, létezik Magyarország. Aki kiejtett egy magyar szót, olyan pofont kapott, hogy a szeme szikrázott, vagy éppen öt lej pénzbírságot fizettettek vele – meséli Deáky András, aki mindezek ellenére, órarenden kívül, hajnalonként kezdte tanítani a csángó magyar gyermekeket. A házkutatások és fenyegetések sem tudták megtörni, kitartása és állhatatossága nyomán, a rendszerváltozást követően a közösség két iskolájában is visszaállították a több mint harmincöt évig szünetelő anyanyelvű oktatást.

A világ magyarságának szimbólummá vált, megmaradásunk jelképe lett – kezdi a harmincas számú őrház történetét, amelyet tizenhárom évvel ezelőtt sikerült megmenteni a lebontástól. A bakterház sorsa megpecsételődni látszott, amikor a román államvasutak építési anyagként eladta. Ekkor kereste meg a vevőt Deáky András, és az értékének többszörösét kínálva megvásárolta, anyaországi segítséggel felújíttatta, majd az önkormányzatnak adományozta az épületet.

Az egykori iskolaigazgatónak köszönhetők a szépen felújított magyar emlékek
Fotó: Mészáros Péter

Egy hely akkor válik zarándokhellyé, ha ott csoda történik; a gyimesbükki csoda a harmincas őrház avatásakor, 2008. május 11-én esett meg. Az ünnepségen két-háromezer emberre számítottak, mondja, ezzel szemben negyvenezren jelentek meg. – Ez a szám nem lehet túlzás, hiszen a román rendőrség olvasta a fejemre, mikor behívtak Bákó városába, hogy pénzbírságban részesítsenek, mivel a tömeg miatt leállt a forgalom egy nemzeti útvonalon – emlékszik vissza elégedett mosollyal. – Aki látta az embertömeget, a zászlóáradatot, hallotta az örömujjongást és a tapsvihart, amely akkor tört ki, mikor hatvanöt év után először futott be a magyar Szent Korona-címeres Noháb-mozdony az ezeréves határhoz, annak a szeme nem maradt szárazon – meséli.

Az őrház felújítása után következett az 1782-ben épült kontumáci kápolna rendbetétele, majd a Tatros folyó feletti vashidat is lefestették – ahogy Deáky András fogalmaz: szép magyar zöldre. Kitartó munkájának köszönhetően a templom melletti erődítmény is megújult, környékén létrejött egy kiterjedt katonai emlékhely, amely a madéfalvi veszedelem, 1848–49, valamint a két világháború hőseinek és áldozatainak emlékét őrzi, azokét a hősökét, akik fegyverrel védték a magyar határt. A kápolna melletti hegyormon felállították az Élet, a hit és a nemzet kapuját is egy kopjafasorral, amelyekre olyan egyetemes értékeket megjelenítő szavak kerültek, mint Isten, szülőföld, szabadság, szeretet, haza, hit, család, anyanyelv, és így tovább. – Ezek olyan emberi értékeket jelölnek, amelyekből egyikünk sem űzhet gúnyt, mindegy, hogy az út jobb vagy bal oldalán áll – fejti ki, hozzátéve, hogy amíg a magyarok – Erdélyben és az anyaországban is – különböző politikai pártok színeiben utálják, gyűlölik egymást, addig nincs nemzeti jövő. Mint mondja: – Illene már civilizált emberek módjára leülni az asztal mellé, és megegyezni egy nemzeti minimumban, amelyet mindnyájan tiszteletben tartunk.

Legnagyobb álmának megvalósítása tíz éve várat magára. Úgy véli, az eddigi munka megkoronázása lenne, ha sikerülne a Rákóczi-várként ismert, Bethlen Gábor fejedelemsége alatt, 1626-ban emelt őrtornyot újjáépíteni. Nyolc évig tartott, mire megkapta a Bákó megyei hatóságoktól az építkezési engedélyt. Meg is kezdődtek a munkálatok, de időközben az engedélyek lejártak, az akkori vezetés ezzel nem törődött. A legutóbbi helyhatósági választásokon azonban magyar polgármestere és alpolgármestere lett a falunak, akik támogatják a kezdeményezést, viszont az engedélyeztetést elölről kellett kezdeni, s a közben kialakult járványhelyzet is lassította a folyamatot. Deáky András azonban nem adja fel, nem jellemző rá. Ahogy mondja, a múlt, a vállunkra nehezedő századok köteleznek, mégpedig arra, hogy vállalva a magyarságunkat, megmaradjunk szülőföldünkön őseink hitében, nyelvében és kultúrájában – nem valaki ellen, hanem magunkért, elődeinkért és gyermekeinkért.