Aki ellátogat a történelmi Magyarország legkeletibb pontjára, Gyimesbükkre, ahol az ezeréves határ húzódik, ma már szépen felújított magyar emlékekkel találkozik. Azt azonban kevesen tudják, hogy mindez elsősorban az egykori iskolaigazgatónak köszönhető, aki ma panziótulajdonosként nemcsak szállást és ételt kínál az odalátogatóknak, de betekintést nyújt a környék történelmébe, a gyimesi csángóság sorsába, és ha kérik, szerényen ugyan, de a magyarság megmaradásáért folytatott, évtizedeken át tartó küzdeleméről is mesél.
Ez a küzdelem akkor kezdődött, amikor Marosvásárhelyről friss diplomás, magyar–német szakos tanárként hazaérkezett; a magyar nyelvű oktatást ekkorra ugyanis megszüntették a településen. – A gyermekek úgy nevelkedtek az iskolában, hogy azt sem tudták, létezik Magyarország. Aki kiejtett egy magyar szót, olyan pofont kapott, hogy a szeme szikrázott, vagy éppen öt lej pénzbírságot fizettettek vele – meséli Deáky András, aki mindezek ellenére, órarenden kívül, hajnalonként kezdte tanítani a csángó magyar gyermekeket. A házkutatások és fenyegetések sem tudták megtörni, kitartása és állhatatossága nyomán, a rendszerváltozást követően a közösség két iskolájában is visszaállították a több mint harmincöt évig szünetelő anyanyelvű oktatást.
A világ magyarságának szimbólummá vált, megmaradásunk jelképe lett – kezdi a harmincas számú őrház történetét, amelyet tizenhárom évvel ezelőtt sikerült megmenteni a lebontástól. A bakterház sorsa megpecsételődni látszott, amikor a román államvasutak építési anyagként eladta. Ekkor kereste meg a vevőt Deáky András, és az értékének többszörösét kínálva megvásárolta, anyaországi segítséggel felújíttatta, majd az önkormányzatnak adományozta az épületet.

Fotó: Mészáros Péter
Egy hely akkor válik zarándokhellyé, ha ott csoda történik; a gyimesbükki csoda a harmincas őrház avatásakor, 2008. május 11-én esett meg. Az ünnepségen két-háromezer emberre számítottak, mondja, ezzel szemben negyvenezren jelentek meg. – Ez a szám nem lehet túlzás, hiszen a román rendőrség olvasta a fejemre, mikor behívtak Bákó városába, hogy pénzbírságban részesítsenek, mivel a tömeg miatt leállt a forgalom egy nemzeti útvonalon – emlékszik vissza elégedett mosollyal. – Aki látta az embertömeget, a zászlóáradatot, hallotta az örömujjongást és a tapsvihart, amely akkor tört ki, mikor hatvanöt év után először futott be a magyar Szent Korona-címeres Noháb-mozdony az ezeréves határhoz, annak a szeme nem maradt szárazon – meséli.