Bakacsi Béla: Akit a közönség szeretete emelt magasra

Habár az ötvenöt éve, 1966-ban rendezett első táncdalfesztivál – és utána a többi is – hivatalosan a dalok versenye volt, a szerzemények sikere nem kis részben múlt azon, kik adták elő azokat. Így a zsűri és a közönség szimpátiája is döntött arról, hogy melyik szám fut be, és melyik kerül a süllyesztőbe. Bakacsi Bélát egyértelműen a közönség szeretete emelte a magasba 1966-ban, amikor a televíziónézők kétszer is rá szavaztak a legtöbben, és ezáltal közönségdíjat kapott, annak ellenére, hogy a kommunista kultúrpolitika által nagyra tartott zsűri kétszer is nagyon lepontozta. Ha élére állítjuk ezt az ügyet, némi túlzással ez volt az első szavazás a Kádár-rendszer ellen.

Bakacsi Béla Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Bakacsi Béla éppen az akkor méltán népszerű Mosonyi-együttessel lépett fel egy tihanyi hotelben, amikor 1965 nyarának végén az egyik pincéren keresztül üzent neki Aldobolyi Nagy György zeneszerző és G. Dénes György (Zsüti) szövegíró, hogy szeretnének vele beszélni. A zenészszakma két nagy öregje jóformán rangrejtve ment el őt megtekinteni, ugyanis kíváncsiak voltak arra, hogy ki is az a fiatal tehetséges énekes, akiről oly sokat hallottak. Ekkor már eldöntött tény volt a kultúrpolitika részéről, hogy 1966-ban megrendezik az első táncdalfesztivált, és szereplőket kerestek a születő dalaikhoz. Bakacsi Bélának ez óriási megtiszteltetés volt, így nem sokat gondolkodott, és igent mondott a felkérésre. A nagyreményű dal szövegét azonban végül nem Zsüti, hanem Szenes Iván írta Bizony így van ez, szívem címmel, amellyel Bakacsi Béla olyannyira nagy sikert aratott, hogy minden egyes megmérettetésnél ő kapta a legtöbb szavazatot a közönségtől.

Bakacsi Béla úgy emlékszik, hogy az első, 1966-os táncdalfesztiválon még kevésbé volt kiforrott a vetélkedő szereposztásra vonatkozó rendszere, így többé-kevésbé rábízták a zeneszerzőkre és a szövegírókra azt, hogy melyik énekest választják ki az adott dalhoz. A zeneszerzők és szövegírók szerzeményeikhez kerestek azokhoz passzoló fazonokat, akiket megkerestek, és megbeszélték velük, hogy melyik dalt is szánták nekik. De aztán szépen kialakult a rádió és a televízió elvtársai között, hogy ki az, aki fontos a számukra, és ki az, aki nem, s ezzel karriereket törhettek derékba, vagy éppen emelhettek fel bizonyos énekeseket. Bakacsi Béla úgy érzi, a kezdeti időkben valamennyire még a kiválasztottak között lehetett, elindulhatott a vetélkedőn, de már akkor éreztették vele, hogy hendikeppel indul, ugyanis rettentően lepontozták, és csak a közönség rokonszenvén és aktivitásán múlott, hogy bekerült a döntőbe, mert rá szavaztak a legtöbben. A döntőben megismétlődött ez a szituáció, de a nagyérdemű úgyszintén kiállt mellette, és neki adták a legtöbb szavazatot, ami által közönségdíjas lett. Hatszázezer ember ragadott tollat és levelezőlapot, hogy időt, energiát és pénzt nem sajnálva Bakacsi Bélára szavazzon. Ez az ügy a Kádár-rendszer kultúrpolitikájára cseppet sem vet jó fényt, mert nehéz azt elképzelni, hogy ennyire szöges ellentét legyen a közönség és a szakma véleménye között ugyanazokról a produkciókról.

A következő év már nem hozott ekkora sikert Bakacsi Bélának a táncdalfesztiválon. 1966 szeptemberében újra megkereste Aldobolyi Nagy György, hogy az 1967-es táncdalfesztiválra ajánljon neki egy szintén sikerrel kecsegtető új dalt. A Bocsánat, hogy ha kérdem című szerzemény azonban 1967-ben Korda György előadásában vált ismertté, noha eredetileg Bakacsi Béla énekelte fel a rádióban a táncdalfesztivál előkészítéseképpen. Az történt ugyanis, hogy a Magyar Rádióban ellentmondást nem tűrő hangnemben közölték Aldobolyi Nagy Györggyel és Bakacsi Bélával, hogy elveszik az énekestől ezt a dalt, és másnak adják az 1967-es táncdalfesztiválon. Bakacsi Béla véleménye szerint a szerzőpáros másik tagját, Szenes Ivánt azért nem merték behívni ezzel a hírrel a rádióba, mert attól tartottak, hogy túl nagy patáliát csap, mivel ő akkor már megbecsült szereplője volt a kommunista kultúrpolitikának. A behivatott két személy pedigréje viszont cseppet sem volt makulátlan: Aldobolyi Nagy György édesapja a Horthy-korszakban katonatiszt volt, Bakacsi Béla tudomása szerint, ami nem jelentett túl nagy előnyt a politika szemében, Bakacsi Béla édesapja pedig maszek hentes volt, ami ugyancsak hátrányos helyzetet okozott neki. A két delikvenst nemes egyszerűséggel kész tények elé állították, letörölték a Bakacsi Bélával készült hangfelvételt, és odaadták másnak a dalt. Állítólag Aldobolyi Nagy György annyira ideges lett, amikor közölték vele a hírt, hogy odavágta az illetékeseknek, hogy nem adja a dalt más énekesnek. Erre azonban megfenyegették, hogy hat éven keresztül nem készítenek a szerzeményeiből felvételeket a rádióban. Bakacsi Bélát pedig egyenesen megzsarolták, hogy ha visszautasítja az „ajánlatot” – kapott helyette más dalt –, akkor négy évig ő is elfelejtheti a Magyar Rádió stúdióit.

Bakacsi Béla most is úgy látja, hogy azért tudták ennyire megalázni a rádió korifeusai, mert nem állt mögötte sem pénzügyi bázis, sem menedzser, de ami a legdöntőbb, hogy családi származása miatt politikailag megbízhatatlannak tartották, így borítékolható volt, hogy hosszabb távon az első vonalból igyekeznek kiszorítani. Mint azt a hetvenkilenc éves kora ellenére a mai napig aktív énekes elmondta, 1962-ben a Ki mit tud?-on, ahol első helyezést ért el ének kategóriában, még nem ismerték a műsor szervezői, így nem lehettek biztosak abban, hogy nem áll-e esetleg mögötte egy befolyásos potentát, ezért is hagyták nyerni. Miután megbizonyosodtak arról, hogy erről szó nincs, helyette másokat kezdtek el futtatni, akik valamilyen szempontból jól feküdtek a rendszernek. Meggyőződése szerint ez állhat a mögött, hogy az 1966-os táncdalfesztiválon a zsűri lepontozta.

Érdekes módon Bakacsi Béla annak ellenére, hogy 1962-ben már Ki mit tud?-ot nyert, csak 1966-ban készíthette el az első rádiós felvételét, mégpedig az ominózus Bizony így van ez, szívemet. A rádió tánczenei stúdiójában Balassa P. Tamás volt az egyik tanáruk, akitől nagyon sokat tanultak a nebulók. (A rádióban egyébként a mintegy másfél éves tanfolyamokon csak úgynevezett repertoár- és előadásképzés, valamint próbafelvételek zajlottak. A hangképzést viszont mindenki egyénileg oldotta meg magántanárral vagy autodidakta módon.) Bakacsi Béla úgy látja öt és fél évtized távlatából, hogy 1966-ban, az első táncdalfesztivál idején még minden előadó jól kijött a kollégáival, kenyérféltésről egyáltalán nem esett szó. Az új beatgeneráció azonban szerinte spontán módon robbant a köztudatba, úgy, hogy a táncdalosokhoz kezdetben nem sok közük volt. Az ez utáni években ugyanakkor mesterségesen is – többek között a zenei szerkesztők útján – gerjesztették közöttük az ellentétet, ami miatt már eltűnt a kezdeti idők diszkrét bája, és a beatesek kezdték a táncdalénekeseket furcsán méregetni, az újonnan feltörekvő táncdalosokat pedig egyre inkább az idősebb, hasonló stílusú kollégáikkal kezdték egy lapon említeni. Innentől kezdve a tizenévesek és a huszonévesek inkább a beatvonalat preferálták, míg az idősebbek jellemzően a tánczenét helyezték előtérbe. Ez az ellentét leginkább akkor volt kitapintható, amikor közös turnékra mentek, mert ilyenkor sokszor előfordult, hogy a táncdalénekesek részénél a tizenévesek kivonultak a teremből, és csak akkor jöttek vissza, amikor kedvenceik léptek fel, de ugyanez fordítva is megtörtént. Ellentétek ide, feszültségek oda, a két stílus hosszú távon is fennmaradt, ami azt is jelzi, hogy az igazán értékes muzsika időtálló.

(A borítóképen Bakacsi Béla látható a Magyar Televízió Ki mit tud? 1962. műsorának döntőjében. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)