Az 1989. decemberi romániai rendszerváltás óta csak a tavalyi koronavírus-járvány akadályozhatta meg, hogy megemlékezők serege ne hajtson fejet a kőszegremetei Széchenyi-obeliszknél „a legnagyobb magyar” emléke előtt. Talán ez is magyarázza, hogy idén a megszokottnál is többen zarándokoltak el a kis Avas-vidéki faluban a Domokos-dombon álló emlékoszlophoz.
Az 1861-ben emelt emlékmű a közelmúltig Erdély és Partium egyetlen, gróf Széchenyi Istvánnak hódoló szabadtéri zarándokhelye volt, 2018. március 15. óta viszont már a gróf egész alakos szobra Szatmárnémeti központjában emlékezteti az utókort a nagy előd példájára.
Bár Széchenyi valószínűleg soha nem járt a romániai Szatmár megye Avasnak nevezett tájegységén fekvő, ma nem egészen hatszáz lelkes falucskájában – Szatmár megyében is mindössze néhány alkalommal, a Károlyi grófok nagykárolyi kastélyában –, soha ki nem deríthető okokból a kőszegremeteiek voltak azok, akik alig egy évvel a gróf halálát követően, 1861-ben Henter Ferenc kurátor vezetésével eldöntötték: Széchenyi-emlékoszlopot emelnek. A hat méter magas emlékmű a négyméteres homokkő obeliszkkel néhány hónap múlva már állt is a falu fölötti Domokos-dombon, rajta a „Nagyok közt is a legnagyobbnak, dicső emléket!” felirattal. Az oszlopon ma díszelgő dombormű a szatmári származású nyíregyházi szobrászművész, Zagyva László alkotása és ajándéka.
Az elmúlt száz esztendő ismeretében kész csoda, hogy az emlékmű túlélte a történelem hömpölygését. Felavatása az egész Avas ünnepe volt, a szomszédos román falvak lakossága is kalapból itta a bőkezű szinérváraljai adakozó, Mándy Bertalan földbirtokos borát, a közeli hegytetőről pedig egy teljes héten át világította be a vidéket a Széchenyi tiszteletére rakott máglya. Az 1940-es bécsi döntés előtt a kivonuló román határőrök le akarták dönteni az oszlopot, sikertelenül, végül a feldühödött határőrkapitány szétverette az obeliszken lévő márványtáblát. Amely aztán megúszta a Ceauşescu-kort is. A környék lakói minden trükköt bevetettek a megvédésére, egy ideig kukoricatáblák és bokrok takarták el az illetéktelen szemek és rossz szándékok elől.

A helyi Széchenyi-kultuszt felélesztő, kőszegremetei születésű néhai újságíró, Sike Lajos így idézett a Művelődés című havilap hasábjain egy villanást azokból az időkből: „Először akkor kaptam fel a fejem, amikor egyszer otthon járva Tóth Miklós kőszegremetei tanító barátom suttogva értesített, hogy két szekus járt náluk, és a kertjük végében, a Domokos-dombon álló Széchenyi-emlékoszlop felől érdeklődtek. Csak több pohár szilvapálinka után voltak hajlandóak elhinni, hogy a gróf elsősorban kiváló lótenyésztő volt, és a remetei lótartásra gyakorolt pozitív hatása okán állított neki emléket a kis avasi magyar falu népe. Többször körbejárták, nézegették a négy méter magas gránitoszlopot, aztán csöndben elmentek. Mikinek még sikerült annyit kiszűrnie a beszélgetésükből, hogy egyelőre nem fenyegeti nagyobb veszély az oszlopot, mivel a korábbi években közelébe ültetett cseresznyefa jól eltakarja, alig látszik belőle valami a tőle 150 méterre lévő országútra.”