– Bő egy héttel a bemutató előtt mennyiben hasonlít az István, a király előadása ahhoz az elképzeléshez, amellyel nekilátott a próbáknak?
– Alapvetően a menetrendnek megfelelően haladunk. Nyilván minden rendező szeretné, ha még egy hetet kapna a próbákra, de a táncosok, a szólisták, a zenekarok egyaránt akkora elkötelezettséggel vesznek részt a márciusban elkezdett folyamatban, hogy az csak bizakodással tölthet el. Bármilyen koncepciót könnyebb úgy megvalósítani, ha a résztvevőkben van megfelelő akarat és lelkesedés. Gyakorlatilag húsz intenzív próbanappal a hátunk mögött állhatunk neki a hajrának, de meggyőződésem, hogy rendben leszünk, miután a producertől a kórustagokig az előadás valamennyi létrehozója a tőle telhető maximumot nyújtja.
– Csíksomlyón 2003-ban Novák Ferenc Tata asszisztenseként már koreografált egy István, a királyt. Inspirációs forrásként kezeli azt az előadást, vagy ellenkezőleg, nehéz volt megszabadulni annak a produkciónak az emlékeitől?
– Sok mindenben más volt az a munka. Például abban, hogy előre betanítottuk a Háromszék, a Hargita és a Honvéd művészegyüttesek táncosait, ők már úgy érkeztek a helyszínre, párhuzamosan pedig zajlott a színészek instruálása, a jelenetek betanítása. A körülmények viszont nem engedték a zenei anyag élő előadását. Viszont amikor felkértek erre a rendezői feladatra, azonnal szövegkönyvet ragadtam, igyekeztem felfedezni a benne rejlő lehetőségeket. A háromfordulós szereplőválogatás befejezése után a kiválasztottakkal külön-külön leültem beszélgetni. Azért, mert Csíksomlyóhoz képest – de természetesen megnéztem más István, a király-előadásokat is – némileg másként bomlott ki bennem a történet. Jelenetek tartalmát csúsztattam át a következő zenei tételre, egyes karaktereknek is indokoltnak láttam pluszdimenziókat adni.
Igyekeztem például Saroltot még emberibbé, még mélyebben motiválttá tenni, illetve nagyon fontosnak tartottam Géza megjelenítését.
Utóbbit azért, mert úgy gondoltam, ahhoz, hogy még tragikusabbnak érezzük az akkor megszólaló éneket, látnunk kell azt az embert, akiről István azt mondja: még nem tudom, mit ő tudott. Érezni, illetve éreztetni akartam Géza hagyatékának a súlyát, valamint Sarolt szerepét a keletkező interregnum állapotában. Mindezek tudatosítását szolgálták az említett beszélgetések, de arra is kíváncsi voltam, hogy a szereplők hogyan látják annak a lehetőségét, hogy ez egy székelyföldi István, a király legyen.