– Bő egy héttel a bemutató előtt mennyiben hasonlít az István, a király előadása ahhoz az elképzeléshez, amellyel nekilátott a próbáknak?
– Alapvetően a menetrendnek megfelelően haladunk. Nyilván minden rendező szeretné, ha még egy hetet kapna a próbákra, de a táncosok, a szólisták, a zenekarok egyaránt akkora elkötelezettséggel vesznek részt a márciusban elkezdett folyamatban, hogy az csak bizakodással tölthet el. Bármilyen koncepciót könnyebb úgy megvalósítani, ha a résztvevőkben van megfelelő akarat és lelkesedés. Gyakorlatilag húsz intenzív próbanappal a hátunk mögött állhatunk neki a hajrának, de meggyőződésem, hogy rendben leszünk, miután a producertől a kórustagokig az előadás valamennyi létrehozója a tőle telhető maximumot nyújtja.
– Csíksomlyón 2003-ban Novák Ferenc Tata asszisztenseként már koreografált egy István, a királyt. Inspirációs forrásként kezeli azt az előadást, vagy ellenkezőleg, nehéz volt megszabadulni annak a produkciónak az emlékeitől?
– Sok mindenben más volt az a munka. Például abban, hogy előre betanítottuk a Háromszék, a Hargita és a Honvéd művészegyüttesek táncosait, ők már úgy érkeztek a helyszínre, párhuzamosan pedig zajlott a színészek instruálása, a jelenetek betanítása. A körülmények viszont nem engedték a zenei anyag élő előadását. Viszont amikor felkértek erre a rendezői feladatra, azonnal szövegkönyvet ragadtam, igyekeztem felfedezni a benne rejlő lehetőségeket. A háromfordulós szereplőválogatás befejezése után a kiválasztottakkal külön-külön leültem beszélgetni. Azért, mert Csíksomlyóhoz képest – de természetesen megnéztem más István, a király-előadásokat is – némileg másként bomlott ki bennem a történet. Jelenetek tartalmát csúsztattam át a következő zenei tételre, egyes karaktereknek is indokoltnak láttam pluszdimenziókat adni.
Igyekeztem például Saroltot még emberibbé, még mélyebben motiválttá tenni, illetve nagyon fontosnak tartottam Géza megjelenítését.
Utóbbit azért, mert úgy gondoltam, ahhoz, hogy még tragikusabbnak érezzük az akkor megszólaló éneket, látnunk kell azt az embert, akiről István azt mondja: még nem tudom, mit ő tudott. Érezni, illetve éreztetni akartam Géza hagyatékának a súlyát, valamint Sarolt szerepét a keletkező interregnum állapotában. Mindezek tudatosítását szolgálták az említett beszélgetések, de arra is kíváncsi voltam, hogy a szereplők hogyan látják annak a lehetőségét, hogy ez egy székelyföldi István, a király legyen.
– Koppány alakjának a népszerűsége sokak szerint azt sugallja, hogy a magyarság valójában Árpád népe, bár elsők között sorolt be a keresztény hitű Európába. A sepsiszentgyörgyi előadás ebben a kérdésben milyen álláspontra helyezkedik?
– Szögezzük le mindjárt: Székelyföldön még inkább nagyítóval kell keresni azt, aki a rockopera keretében Istvánhoz, nem pedig Koppányhoz húz. A dalok dinamikájánál, az ösztönvilágot felkavaró jellegénél fogva a többség szívesebben azonosul az „alfahím” Koppánnyal, mint a törékenyebb, kezdetben az anyja befolyása alatt álló Istvánnal. Más kérdés, hogy képes-e Koppány jó irányba terelni a benne lévő energiákat.
Valójában ez a darab legnagyobb dilemmája, és van is rá válasz: bármennyire szimpatikus is Koppány, a kor szellemét nem ismerte fel helyesen.
Nem tudta volna úgy „elhelyezni” a nemzetet, ahogy István – pontosabban Géza, mert István a gézai örökség végrehajtója volt. Én emberi mivoltában tudok hozzátenni Koppány alakjához, meg tudom mutatni, hogy milyen ő apaként, férjként, hogyan viszonyul Istvánhoz, Sarolthoz mint jövendőbeli feleséghez, hogyan tudja megszólítani a népét. Megítélésem szerint az ő népszerűségének az a titka, hogy – akár egy görög tragédia hőse – végig morális lény marad, aki nem tér le az útjáról, soha nem nyúl aljas eszközökhöz.
– Egy rockopera esetében talán nem mellékes: milyen hanganyagot kínál a székelyföldi mezőny?
– Tovább megyek: a hang mögött mindig ott áll egy ember, ezért a jó hang önmagában nem minden. Sokat dilemmáztunk is efölött a szereplőválogatáskor. Előfordult, hogy valaki egy bizonyos karakterre szabott hanganyaggal érkezett, mi viszont emberi habitusa alapján inkább más szerepre láttuk alkalmasabbnak. István és Koppány esetében nyilván meghatározók a hangbeli képességek és az énektudás. Elégedett vagyok a „kínálattal”, abban az összefüggésben még inkább, hogy a kettős szereposztást is lehetővé teszi, ami egy öt előadásos folyamatban igencsak megnyugtató tud lenni.
– Hogyan sikerült összecsiszolni a meglehetősen heterogén, a profi színésztől a színpadra korábban soha nem lépő amatőrig sok embert felvonultató szereplői gárdát?
– Mindenekelőtt meg kellett fejteni, kinek milyen a habitusa, milyen mozgási koordináta-rendszerben érzi legjobban magát. A színpadi mozgás elsajátításához bizony ki kellett mozdítani az embereket a kényelmi zónájukból, megtanítani őket koncentrálni, fókuszálni a tekintetet, énekesekből színpadi előadókat formálni, színészeket meg felhozni a megfelelő énektudásra és stílusra. Utóbbi műveletben nagy segítségemre volt Szilágyi Herbert Zsolt, a produkció zenei vezetője és Cserkész Emese énekkorrepetitor.
– Mennyiben számíthat újra, másra az, aki korábbi István, a király-élményekkel ül be a Sepsi Arénában tartandó előadások valamelyikére?
– Mindenekelőtt abban, hogy ez egy székely ősbemutató lesz, hiszen tizennyolc évvel ezelőtt egy kész előadást ültettünk át a csíksomlyói körülményekre. Óriási kihívás, és nem lehetek eléggé hálás a sorsnak, hogy megtalált ezzel, valamint mindazoknak, akik lehetővé tették ennek a produkciónak a létrejöttét művészi és anyagi értelemben egyaránt. Érzem is ennek a felelősségét, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ezt a terhet egymagamban nem tudnám hordozni. De ott áll mögöttem a műszakiakkal együtt háromszáz ember, akik velem együtt cipelik a zongorát. Hozzáteszem: sok tehetséggel és hatalmas lelkesedéssel.
