ÚJRANÉZŐ – Válogatás Richard Donner filmjei közül 3.

Richard Donner – a Halálos fegyver-sorozat négy darabja mellett – további két filmet rendezett a Mad Max után Mad Melként is emlegetett Mel Gibsonnal: a Maverick – Halálos póker című westernkomédiát, valamint az Összeesküvés-elmélet című politikai thrillert. Sorozatunk legújabb részében az előbbit mutatjuk be, e könnyed, szórakoztató, ám kissé alulértékelt alkotást, amely hatásos elegyben tálalja a vígjáték, a megtévesztős thriller és az akció-kalandfilmek elemeit.

A Halálos póker tehát olyan, mint egy magabiztos kártyajátékos: nem habozik tizenkilencre lapot húzni, ami annyit tesz, hogy az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket. (Kiderül például, hogy Bert miért idézte olyan gyakran „drága jó papuskája” bölcsességeit…)

A központi karaktert alakító Mel Gibson ekkoriban járt karrierje csúcsán – komikusi vénája, sármja és meggyőző fizikai formája egyaránt érvényesül a filmben.

A női főszerepet – a szintén szóba került Meg Ryan, Michelle Pfeiffer vagy Julia Roberts helyett – a drámai alakításokkal nevet szerzett Jodie Foster kapta. Bár némely kritikus kissé erőtlennek találta  a Maverickben nyújtott teljesítményét, ennyi idő múltán nem kétséges, hogy remekül formálta meg a kissé elesettnek tűnő, ám a maga módján nagyon is rafinált és céltudatos karaktert, Annabelle figuráját. Szemrevaló és szórakoztató párost alkot Gibsonnal, az első közös jelenettől kezdve nyilvánvaló, hogy működik köztük a kémia – legyen szó egy-egy szerelmi civódás előadásáról, vagy arról, hogyan menjenek egymás idegeire.

Fotó: InterCom

(A forgatás során olyan jó barátokká váltak, hogy Foster 2011-ben Gibsonnak adta saját rendezése, A hódkóros főszerepét. A férfi akkoriban mintha légüres térben mozgott volna: a nagy stúdiók mellőzték, karrierje megfeneklett – hogy egy régi pályatársa vele kívánt dolgozni, nem csupán kedves, de támogató gesztus is volt. A hódkóros azonban csúnyán megbukott a pénztáraknál, így Foster és Gibson együttműködése abbamaradt.)   

A film egyik fontos mellékszereplőjét az a James Garner alakítja, aki a film eredetijének tekinthető – szintén Maverick című, 1957 és ’62 között futó – tévésorozatban még magát Bretet formálta meg. Akkoriban a harmincas évei felé tartott, ’94-re viszont már túl volt a hatvanon. Azzal, hogy rávették a visszatérésre, az alkotóknak sikerült a tervezettnél szorosabban összekapcsolni az eredeti és az új változatot.

A fim 1994. október 13-án került a magyar mozikba. A szerző gyűjteményéből előkerült jegy az akkor még létező fővárosi Bartók mozi aznapi, 12.30-as előadásra szólt. Fotó: Regényi Huba

És ha már az ötvenes évek eleje-közepe óta kamerák előtt álló, veterán színészeknél tartunk: pókerbajnokság házigazdáját James Coburn kelti életre, aki nem egyszer igazolta már, hogy otthonosan mozog a műfajban. Olyan – mára megkerülhetetlen klasszikussá vált – amerikai westernekben láthatta őt a közönség, mint A hét mesterlövész (1960), Pat Garrett és Billy, a kölyök (1973), de fel-felbukkant a zsáner olasz darabjaiban is – például Sergio Leone rendezte Egy marék dinamitban (1971). 

A kilencvenes évek elején készült, emlékezetes westernek – Farkasokkal táncoló (1990), Nincs bocsánat (1992), Tombstone – A halott város (1993) – a zsáner kínálta drámai lehetőségekre összpontosítottak. Bár jellegükben különböző – epikus, deheroizáló, akciódús – darabok lettek, néhány összetevő mindenképpen hiányzott belőlük: a könnyedség és a humor. 

Donner e kettőt helyezte alkotása középpontjába, így a Vadnyugat talán sosem volt annyira ravasz és szórakoztató, mint ahogy a Halálos póker kockáin elénk tárul. Az összképből azonban az is kiderül, hogy a komikus mozzanatok mögött rideg számítás, valamint személyes gyarlóságok sora húzódik.

A szkriptet az a William Goldman írta, aki korábban két munkájával is elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó Oscar díjat (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, 1969; Az elnök emberei, 1976). Ezek közül az első szintén western, és az azt ismerő néző könnyen észreveheti, hogy Goldman a Maverickben olykor visszanyúl az ott alkalmazott megoldásokhoz. 

Ami viszont a dramaturgiát és a történet egyik legerősebb mozgatórugóját illeti, újabb Goldman-forgatókönyvből készült filmet kell említenünk: A nagy balhé (1973) az átverős történetek egyik legjobbjának számít. Aki ismeri ezt az alzsánert, jól tudja, mi áll a központjában: egy busás zsákmány megszerzését célzó, mesteri terv kidolgozása, valamint a feladatban közreműködők hasonló elképzeléseinek meghiúsítása, a munkatársak vagy „kollégák” kicselezése. 

Így a Maverick szereplői sem  nem bíznak meg egymásban („Mostanában még a legjobb barátaim is átvágnak”, említi egy ponton Maverick a törzsfőnöknek, „Végül is, mire valók a barátok?”, veti fel az); és csak az a kérdés számukra, meddig menjenek el társaik megtévesztésében. A harc tehát távolról sem csak a kártyaasztalnál folyik, de azonkívül is, gyakorlatilag a hétköznapi élet minden területén…. 

A film egyedi jellegét két további tényező erősíti: a főszereplő, Maverick – noha többdimenziós karakter, így a „komolyan vehetetlen” kategóriából minden további nélkül képes átjutni a „nagyon is komolyan veendő”-be –, valójában nem hős, hanem antihős. 

És bár a cselekmény során rendre előkerülnek a westernek jellegzetes helyzetei és fordulatai – bankrablás, utazás a postakocsin, találkozás a telepesekkel, az indiánok felbukkanása –, a film nem pusztán megidézi, de igyekszik új színben feltüntetni ezen elemeket. Az indiánok között játszódó jeleneteknél például egyértelmű, hogy az őslakosokról kialakult sztereotípiák ostobaságán mulat, egyszerre gúnyolva a felszínes, általánosító tévképzeteket, valamint a bennük hívőket.

Mindehhez sajátságos – helyenként csetlő-botló, helyenként fennen szárnyaló – humor társul, több leleményes aprósággal kiegészítve. 

A bankrablási jelenetben például a Halálos fegyver-szériából ismert, ám e film stáblistáján fel nem tüntetett Danny Glover alakítja a tettest. A pénzintézet igazgatójának irodájában Gibson és Glover úgy merednek a másikra, mintha ismernék egymást, épp csak az nem ugrik be nekik, honnan. Aztán Glover kirohan az épületből, és elmondja a szavakat, amik a Halálos fegyverben a védjegyévé váltak: „Öreg vagyok én már ehhez.”

Az ilyen ötletek mellett a Zsigmond Vilmos munkáját dicsérő, gyönyörű tájfelvételek fokozzák a film élvezeti értékét. A magyar származású operatőr először dolgozott a rendezővel, de – mint sorozatunk követező részéből is kiderül – nem utoljára.

Ezekhez képest a negatívumokról mindössze annyit lehet elmondani, hogy a film nehezen indul be, s a bő kétórás játékidő kissé hosszú – húsz percet bátran ki lehetett volna hagyni belőle (főleg az első huszonöt perc és a nyolcvanadik perc között látható, szűk egyórás részből). Ám összességében fordulatos, szellemes, mulattató alkotás lett, amely hatásos elegyben tálalja a vígjáték, a megtévesztős thriller és az akció-kalandfilmek elemeit.

A pénztáraknál azonban nem igazolódott, hogy ellenállhatatlan erejű nézőmágnesről van szó: hetvenötmillió dolláros gyártási költségéhez képest az Egyesült Államokban százmillió, Amerikán kívül pedig nyolcvanmillió dollár bevételt termelt, így összesen 183 milliós bevétellel zárt. Ez egyáltalán nem számít rossz eredménynek – viszont kiemelkedően jónak sem. (Az imdb.com adatai szerint 1994 legjövedelmezőbb amerikai filmje, a Disney-féle Az oroszlánkirály világszerte 986 milliót hozott össze, a tizedik helyen végzett Ponyvaregény pedig 212 milliót.)

A Halálos póker így megmaradt a szélesebb közönség kedvencének nem mondható, ám állhatatos és hűséges rajongótáborral rendelkező filmnek. Kedvelői időről időre újranézik, és – az internetes oldalakon közzétett beszámolóik szerint – még mindig szórakoztatónak találják. 

Akinek eddig nem volt dolga vele, mindenképpen adjon neki egy esélyt – nincs kizárva, hogy utána az említett tábor tagjai között találja magát! 

A film egyik betétdala ITT meghallgatható.

(Maverick – Halálos póker / Maverick. Amerikai western/vígjáték, 1994. Rendezte: Richard Donner. Játékidő: 127 perc.)