Az első jelenetben úgy tűnik, komoly, mi több, komor darabbal lesz dolgunk: Bret Maverick (Mel Gibson) nyakán hurok éktelenkedik, és ellenfelei – egy marcona mexikói vezetésével – éppen arra készülnek, hogy felkössék. És mivel a halálára váró ember előtt lepereg az élete, Maverick is elkezdi mesélni a magáét – persze, nem a legelejétől, csupán az elmúlt, kissé zűrös hetére összpontosítva.
A flashback-folyam első jelenete aztán egyértelművé teszi, hogy más hangütésre kell készülnünk, mint amire a nyitány alapján számítottunk: Maverick ebben már nem ló-, hanem szamárháton tűnik fel, és ha tovább figyeljük az alakját, több – a műfajt uraló, hagyományos karakterekétől eltérő – jegyet észlelhetünk rajta. Legelsőként azt, hogy nem tartja magát bátornak. „Minek az a fene nagy bátorság? Én gazdag akarok lenni, nem hulla!”, fogalmazza meg a hitvallását a nyolcadik perc tájékán.
És hogy hogyan kívánja elérni a célját? Nos – hivatásos szerencsejátékosként – be szeretne nevezni a folyami pókerversenyre, melynek fődíja félmillió dollár. Csakhogy az indulóknak fejenként huszonötezer dollárt kell leszurkolniuk ahhoz, hogy részt vehessenek a viadalon, és Bret pénzéből még hiányzik pár ezres.
A film első – mintegy nyolcvanperces – része tehát arról szól, hogyan próbálja előteremteni a szóban forgó összeget. Ezalatt jobban megismerjük a jellemét – környezetét alaposan megfigyelő és manipuláló, fifikás fickó, akinek mindig van egy-két trükk a tarsolyában, ám a feszült helyzeteket jobb szereti a szövegére és a sármjára hagyatkozva megoldani –; színre lépnek a további szereplők – egy állhatatos tolvaj, Annabelle (Jodie Foster), a nyitányban már látott, mord mexikói, Angel (Alfred Molina), és egy Zane Cooper nevű, fontoskodó békebíró (James Garner).
A film második – csaknem harminc perces – részében aztán véget ér Maverick visszaemlékezés-sorozata, megismerhetjük a pókerbajnokságon történteket, majd – bő negyedórában – következik a finálé, amelyben több fordulat történik, mint az addigi százegynéhány percben összesen.
A Halálos póker tehát olyan, mint egy magabiztos kártyajátékos: nem habozik tizenkilencre lapot húzni, ami annyit tesz, hogy az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket. (Kiderül például, hogy Bert miért idézte olyan gyakran „drága jó papuskája” bölcsességeit…)
A központi karaktert alakító Mel Gibson ekkoriban járt karrierje csúcsán – komikusi vénája, sármja és meggyőző fizikai formája egyaránt érvényesül a filmben.
A női főszerepet – a szintén szóba került Meg Ryan, Michelle Pfeiffer vagy Julia Roberts helyett – a drámai alakításokkal nevet szerzett Jodie Foster kapta. Bár némely kritikus kissé erőtlennek találta a Maverickben nyújtott teljesítményét, ennyi idő múltán nem kétséges, hogy remekül formálta meg a kissé elesettnek tűnő, ám a maga módján nagyon is rafinált és céltudatos karaktert, Annabelle figuráját. Szemrevaló és szórakoztató párost alkot Gibsonnal, az első közös jelenettől kezdve nyilvánvaló, hogy működik köztük a kémia – legyen szó egy-egy szerelmi civódás előadásáról, vagy arról, hogyan menjenek egymás idegeire.
(A forgatás során olyan jó barátokká váltak, hogy Foster 2011-ben Gibsonnak adta saját rendezése, A hódkóros főszerepét. A férfi akkoriban mintha légüres térben mozgott volna: a nagy stúdiók mellőzték, karrierje megfeneklett – hogy egy régi pályatársa vele kívánt dolgozni, nem csupán kedves, de támogató gesztus is volt. A hódkóros azonban csúnyán megbukott a pénztáraknál, így Foster és Gibson együttműködése abbamaradt.)
A film egyik fontos mellékszereplőjét az a James Garner alakítja, aki a film eredetijének tekinthető – szintén Maverick című, 1957 és ’62 között futó – tévésorozatban még magát Bretet formálta meg. Akkoriban a harmincas évei felé tartott, ’94-re viszont már túl volt a hatvanon. Azzal, hogy rávették a visszatérésre, az alkotóknak sikerült a tervezettnél szorosabban összekapcsolni az eredeti és az új változatot.
És ha már az ötvenes évek eleje-közepe óta kamerák előtt álló, veterán színészeknél tartunk: pókerbajnokság házigazdáját James Coburn kelti életre, aki nem egyszer igazolta már, hogy otthonosan mozog a műfajban. Olyan – mára megkerülhetetlen klasszikussá vált – amerikai westernekben láthatta őt a közönség, mint A hét mesterlövész (1960), Pat Garrett és Billy, a kölyök (1973), de fel-felbukkant a zsáner olasz darabjaiban is – például Sergio Leone rendezte Egy marék dinamitban (1971).
A kilencvenes évek elején készült, emlékezetes westernek – Farkasokkal táncoló (1990), Nincs bocsánat (1992), Tombstone – A halott város (1993) – a zsáner kínálta drámai lehetőségekre összpontosítottak. Bár jellegükben különböző – epikus, deheroizáló, akciódús – darabok lettek, néhány összetevő mindenképpen hiányzott belőlük: a könnyedség és a humor.
Donner e kettőt helyezte alkotása középpontjába, így a Vadnyugat talán sosem volt annyira ravasz és szórakoztató, mint ahogy a Halálos póker kockáin elénk tárul. Az összképből azonban az is kiderül, hogy a komikus mozzanatok mögött rideg számítás, valamint személyes gyarlóságok sora húzódik.
A szkriptet az a William Goldman írta, aki korábban két munkájával is elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó Oscar díjat (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, 1969; Az elnök emberei, 1976). Ezek közül az első szintén western, és az azt ismerő néző könnyen észreveheti, hogy Goldman a Maverickben olykor visszanyúl az ott alkalmazott megoldásokhoz.
Ami viszont a dramaturgiát és a történet egyik legerősebb mozgatórugóját illeti, újabb Goldman-forgatókönyvből készült filmet kell említenünk: A nagy balhé (1973) az átverős történetek egyik legjobbjának számít. Aki ismeri ezt az alzsánert, jól tudja, mi áll a központjában: egy busás zsákmány megszerzését célzó, mesteri terv kidolgozása, valamint a feladatban közreműködők hasonló elképzeléseinek meghiúsítása, a munkatársak vagy „kollégák” kicselezése.
Így a Maverick szereplői sem nem bíznak meg egymásban („Mostanában még a legjobb barátaim is átvágnak”, említi egy ponton Maverick a törzsfőnöknek, „Végül is, mire valók a barátok?”, veti fel az); és csak az a kérdés számukra, meddig menjenek el társaik megtévesztésében. A harc tehát távolról sem csak a kártyaasztalnál folyik, de azonkívül is, gyakorlatilag a hétköznapi élet minden területén….
A film egyedi jellegét két további tényező erősíti: a főszereplő, Maverick – noha többdimenziós karakter, így a „komolyan vehetetlen” kategóriából minden további nélkül képes átjutni a „nagyon is komolyan veendő”-be –, valójában nem hős, hanem antihős.
És bár a cselekmény során rendre előkerülnek a westernek jellegzetes helyzetei és fordulatai – bankrablás, utazás a postakocsin, találkozás a telepesekkel, az indiánok felbukkanása –, a film nem pusztán megidézi, de igyekszik új színben feltüntetni ezen elemeket. Az indiánok között játszódó jeleneteknél például egyértelmű, hogy az őslakosokról kialakult sztereotípiák ostobaságán mulat, egyszerre gúnyolva a felszínes, általánosító tévképzeteket, valamint a bennük hívőket.
Mindehhez sajátságos – helyenként csetlő-botló, helyenként fennen szárnyaló – humor társul, több leleményes aprósággal kiegészítve.
A bankrablási jelenetben például a Halálos fegyver-szériából ismert, ám e film stáblistáján fel nem tüntetett Danny Glover alakítja a tettest. A pénzintézet igazgatójának irodájában Gibson és Glover úgy merednek a másikra, mintha ismernék egymást, épp csak az nem ugrik be nekik, honnan. Aztán Glover kirohan az épületből, és elmondja a szavakat, amik a Halálos fegyverben a védjegyévé váltak: „Öreg vagyok én már ehhez.”
Az ilyen ötletek mellett a Zsigmond Vilmos munkáját dicsérő, gyönyörű tájfelvételek fokozzák a film élvezeti értékét. A magyar származású operatőr először dolgozott a rendezővel, de – mint sorozatunk követező részéből is kiderül – nem utoljára.
Ezekhez képest a negatívumokról mindössze annyit lehet elmondani, hogy a film nehezen indul be, s a bő kétórás játékidő kissé hosszú – húsz percet bátran ki lehetett volna hagyni belőle (főleg az első huszonöt perc és a nyolcvanadik perc között látható, szűk egyórás részből). Ám összességében fordulatos, szellemes, mulattató alkotás lett, amely hatásos elegyben tálalja a vígjáték, a megtévesztős thriller és az akció-kalandfilmek elemeit.
A pénztáraknál azonban nem igazolódott, hogy ellenállhatatlan erejű nézőmágnesről van szó: hetvenötmillió dolláros gyártási költségéhez képest az Egyesült Államokban százmillió, Amerikán kívül pedig nyolcvanmillió dollár bevételt termelt, így összesen 183 milliós bevétellel zárt. Ez egyáltalán nem számít rossz eredménynek – viszont kiemelkedően jónak sem. (Az imdb.com adatai szerint 1994 legjövedelmezőbb amerikai filmje, a Disney-féle Az oroszlánkirály világszerte 986 milliót hozott össze, a tizedik helyen végzett Ponyvaregény pedig 212 milliót.)
A Halálos póker így megmaradt a szélesebb közönség kedvencének nem mondható, ám állhatatos és hűséges rajongótáborral rendelkező filmnek. Kedvelői időről időre újranézik, és – az internetes oldalakon közzétett beszámolóik szerint – még mindig szórakoztatónak találják.
Akinek eddig nem volt dolga vele, mindenképpen adjon neki egy esélyt – nincs kizárva, hogy utána az említett tábor tagjai között találja magát!
A film egyik betétdala ITT meghallgatható.
(Maverick – Halálos póker / Maverick. Amerikai western/vígjáték, 1994. Rendezte: Richard Donner. Játékidő: 127 perc.)
