A művészet a világ megváltoztatásának eszköze

A Szervátiusz Jenő-díjat minden évben olyan képzőművészek kapják, akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutatva, magas szinten alkotnak. Idén Petrás Alina népdalénekes, keramikus és Homoki Gábor kárpátaljai festőművész vehette át a kitüntetést, ugyanakkor egyéves ösztöndíjjal jutalmazták a marosvásárhelyi Bíró Borbálát, aki az idei tanévtől már a nagyváradi művészeti főiskola hallgatója.

Harmincnyolc esztendővel ezelőtt távozott a földi világból Szervátiusz Jenő szobrászművész. Emléke előtt tisztelegve, születésének századik évfordulóján, fia, a Kossuth-díjas szobrászművész Szervátiusz Tibor létrehozta a Szervátiusz Alapítványt. Ma már ő sincs közöttünk, az alapítvány azonban – Szervátiusz Klára elnökletével és Petrás Mária, illetve Döbrentei Kornél kuratóriumi tagságával – immár tizenkilencedik éve végzi tevékenységét.

Nem véletlen, hogy éppen a Fájdalmas Szűzanya, vagy Hétfájdalmú Szűz napján, szeptember 15-én hunyt el Szervátiusz Tibor, hiszen sok szenvedés jutott osztályrészéül; egyrészt a kisebbségi sorsból fakadóan, másrészt a magánéleti boldogtalansága okán. Szervátiusz Klára szerint mindezek ellenére soha nem panaszkodott, még ha a fájdalomtól olykor összegörnyedt is, hiszen minden negatív élményét belefaragta a műveibe, a munka mentette meg az életét. Egy interjújában maga is elismerte, hogy minden szobrában jelen van ez az egész életét végigkísérő fájdalom. „Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam” – mondta.

A Szervátiusz Alapítvány székházában körbetekintve, a két szobrászművész alkotásai között valóban érezni, hogy az általuk képviselt szellemiség halhatatlan. 

– A végtelenség örök, nem ismeri az időt; nincs benne jelen, múlt és jövő, hanem együtt van az egész. Amennyiben a személyes életünkben így van, a nemzetünk életében is így kell hogy legyen. Azok a hősök, akik az elmúlt ezredévekben szellemileg, lelkileg vagy fizikailag harcoltak a magyarságért, nem haltak meg; itt vannak velünk, erősítenek bennünket, megtartanak nemzeti létünkben – fogalmazott Szervátiusz Klára, aki úgy véli, a nyelv és a zene mellett a formakultúra a legfontosabb identitásmegtartó erő a nemzet életében, s mint ilyen, megmaradásunk egyik záloga.

Ehhez járul hozzá alkotói munkásságával Homoki Gábor is, aki olyan helyen született – a kárpátaljai Tiszapéterfalván –, ahol a szocializmusban is igyekeztek megtartani a magyarságot; a magyar kultúra, népzene, néptánc oktatása akkor is folyt, amikor más helyeken megszüntették. Dupka György író a művész szakmai életútját méltatva elmondta, hogy a helyi középiskola elvégzése után az ungvári Erdélyi Béla nevét viselő főiskolán szerzett diplomát, később pedig a Lembergi Művészeti Akadémia kerámia szakán tanult.

Homoki Gábor festészete nem hasonlít egyik nagy elődje munkásságához sem, mégis látszik rajta, hogy a kárpátaljai iskola része. Leginkább realista stílusban alkot, de közel áll hozzá az impresszionizmus és expresszionizmus is.

 Kedvenc témái a tiszai táj, az öreg házikók, utcaképek, csendéletek, a hit témái, a krisztusi megváltás, az evangélium. Alkotásain felfedezhetőek a kerámiaművészetre jellemző stílusjegyek, a kompozíciós egyszerűség, a stilizáció, a dekorativitás. Szuggesztív alkotóereje, keresztény hitvallása, lélekemelő önkifejezésmódján keresztül egyedi világot tár a képeit szemlélő elé. Saját tehetségét a legnagyobb művész, Isten ajándékának tekinti, amellyel feladatot is kapott, mégpedig a világ csodáinak megmutatását azok számára, akik a rohanó, felgyorsult világban nem veszik észre azokat.

A szakrális művészet kapaszkodót ad a mai világban, hatására lelkünk elcsendesül, megnyugszik és megtisztul. Petrás Alina mindezt nem csupán moldvai csángó gyökerei révén szívta magába, de édesanyja, Petrás Mária művészete által is, aki a csángó kultúrát és hagyományokat közkinccsé tette hazánkban. 

A díjazottat laudáló Péterbencze Anikó néprajzkutató elmondása szerint Petrás Alina már egy új nemzedék, a XXI. század művésze, aki fiatal kora ellenére biztos kézzel nyúl az anyaghoz, melyet kezei között a moldvai csángók szellemisége formál. Munkáiban a csángó díszítőművészet, a bibliai és egyetemes transzcendencia üzenetei jelennek meg, mégsem másolja a múltat, hanem újraalkotja, amit az ősök hagytak hátra. Alkotásaival utat mutat a modern ember tévelygő, kiutat kereső világában, és azt üzeni, hogy magyarnak születni küzdelem ugyan a világgal, de békesség önmagunkkal.

A magyarság vállalása sorsfeladat – halljuk sokszor, de, hogy mit gondol erről a legifjabb generáció, azt Bíró Borbála fogalmazta meg, aki szerint szükség van a világ megváltoztatására, amelyhez megfelelő eszköz lehet a művészet. 

– Mi is sok negatívumot tapasztaltunk az iskolában és azon kívül is. Nehéz és terhes feladat az, hogy megmaradjunk annak, amik vagyunk, de fontos, hogy kihúzott háttal menjünk tovább a saját utunkon, és ne hagyjuk magunkat

– mondta ki a százesztendős kisebbségi sorsban élők közös gondolatát az éppen csak felnőtt korba lépett fiatal lány, a Szervátiusz Alapítvány ösztöndíjasa.

(A borítókép a Szervátiusz Alapítvány felvétele)