Jézus Krisztus testének, vagyis az eucharisztiában megjelenő Istennek – és ezzel párhuzamosan a vérének – a tisztelete a különböző történeti korszakokban eltérő volt. A keleti kereszténységben (így például a hazánkban is jelenlévő, jórészt szerb, román és görög származású ortodox, illetve a főleg ruszin, román és magyar eredetű görögkatolikus felekezet hívei) két szín alatt áldoznak, vagyis a szent liturgia alkalmával Krisztussal a kenyér és a bor színében találkoznak. A latin szertartású nyugati egyházban ezzel szemben – noha napjainkban már nem ritka a két szín alatti áldozás sem – többnyire a szentostya adja a találkozás élményét.
A szent vér középkori magyarországi tiszteletének több forrása és nyugat-európai előzménye, illetve párhuzama van. Mindegyik összefügg a keresztes hadjáratokkal. Az 1100-as évektől – a Szentföld keresztény kézre kerülésétől és a katolikus jeruzsálemi királyság megalapítástól kezdve – ugyanis több Jézus vére-ereklye (elsősorban véres textíliák, illetve alvadt vércseppek) kerültek Európába. De ezenkívül számos vérrel verejtékező Krisztus-ábrázolás, illetve kereszt létezését jegyezte fel a keresztény hagyomány, valamint a francia és az angol kultúrkörben elterjedt Szent Grál-legendavilág is hozzájárult a szent vér tiszteletéhez. A középkori Magyarországon tíz, a szent vérhez kapcsolódó kultuszhelyet tart számon jelenleg az egyháztörténeti kutatás. Ezek közé tartozik például Győr, Kassa, Szeged, Ludbreg és Báta. Ez utóbbi hely évszázadokon keresztül a magyar szent vér kultusz központja volt, hiszen számos főúr ajánlott fel gazdag adományt a helyi bencés monostortemplomnak, eucharisztikus ünnepeken – elsősorban az oltáriszentségre emlékező Úrnapján – pedig díszes körmenettel ünnepelték a vérével az emberiség megváltását hozó Jézus Krisztust.
A szent vér katolikus kultuszának új lendületet adott a protestantizmus megjelenése, amelynek irányzatai nem vallják Krisztus valóságos jelenlétét a kenyérben és a borban. Erre való reagálásként a barokk katolicizmus az eucharisztiában jelen lévő Krisztust állította középpontba. Egyébként már a XIII. században megjelentek olyan nézetek a nyugati kereszténységben, amelyek tagadták azt, hogy az ostya és a bor Krisztus valóságos testévé és vérévé változik a szentmise során az áldozópap szavainak és rituális mozdulatainak a hatására. Részben ezekre a mozgalmakra válaszolva jelentek meg az akkori katolikus irodalomban Európa-szerte olyan történetek, amelyek szerint az ostya, amikor a szentmise egy részén megtörték, vérezni kezdett, illetve a szentmise során valóságos hússá vált.
A szent vér mint a megváltás vére – s ezáltal az üdvösség és az örök élet ígéretének a szimbóluma – van jelen napjainkban a katolikus gondolkodásban.
