Jézus Krisztus testének, vagyis az eucharisztiában megjelenő Istennek – és ezzel párhuzamosan a vérének – a tisztelete a különböző történeti korszakokban eltérő volt. A keleti kereszténységben (így például a hazánkban is jelenlévő, jórészt szerb, román és görög származású ortodox, illetve a főleg ruszin, román és magyar eredetű görögkatolikus felekezet hívei) két szín alatt áldoznak, vagyis a szent liturgia alkalmával Krisztussal a kenyér és a bor színében találkoznak. A latin szertartású nyugati egyházban ezzel szemben – noha napjainkban már nem ritka a két szín alatti áldozás sem – többnyire a szentostya adja a találkozás élményét.
A szent vér középkori magyarországi tiszteletének több forrása és nyugat-európai előzménye, illetve párhuzama van. Mindegyik összefügg a keresztes hadjáratokkal. Az 1100-as évektől – a Szentföld keresztény kézre kerülésétől és a katolikus jeruzsálemi királyság megalapítástól kezdve – ugyanis több Jézus vére-ereklye (elsősorban véres textíliák, illetve alvadt vércseppek) kerültek Európába. De ezenkívül számos vérrel verejtékező Krisztus-ábrázolás, illetve kereszt létezését jegyezte fel a keresztény hagyomány, valamint a francia és az angol kultúrkörben elterjedt Szent Grál-legendavilág is hozzájárult a szent vér tiszteletéhez. A középkori Magyarországon tíz, a szent vérhez kapcsolódó kultuszhelyet tart számon jelenleg az egyháztörténeti kutatás. Ezek közé tartozik például Győr, Kassa, Szeged, Ludbreg és Báta. Ez utóbbi hely évszázadokon keresztül a magyar szent vér kultusz központja volt, hiszen számos főúr ajánlott fel gazdag adományt a helyi bencés monostortemplomnak, eucharisztikus ünnepeken – elsősorban az oltáriszentségre emlékező Úrnapján – pedig díszes körmenettel ünnepelték a vérével az emberiség megváltását hozó Jézus Krisztust.
A szent vér katolikus kultuszának új lendületet adott a protestantizmus megjelenése, amelynek irányzatai nem vallják Krisztus valóságos jelenlétét a kenyérben és a borban. Erre való reagálásként a barokk katolicizmus az eucharisztiában jelen lévő Krisztust állította középpontba. Egyébként már a XIII. században megjelentek olyan nézetek a nyugati kereszténységben, amelyek tagadták azt, hogy az ostya és a bor Krisztus valóságos testévé és vérévé változik a szentmise során az áldozópap szavainak és rituális mozdulatainak a hatására. Részben ezekre a mozgalmakra válaszolva jelentek meg az akkori katolikus irodalomban Európa-szerte olyan történetek, amelyek szerint az ostya, amikor a szentmise egy részén megtörték, vérezni kezdett, illetve a szentmise során valóságos hússá vált.
A szent vér mint a megváltás vére – s ezáltal az üdvösség és az örök élet ígéretének a szimbóluma – van jelen napjainkban a katolikus gondolkodásban.
Ennek szerepére a XIII. századi nagy misztikus, teológus és egyháztanító Aquinói Szent Tamás eucharisztikus himnuszát érdemes idézni, amely Jézust „kegyes pelikánhoz” hasonlította, aki saját húsával és vérével táplálja a gyermekeit. A pelikánmadár ugyanis, a korabeli hiedelemek szerint, ha nem jut el eleséghez, csőrével testét fölsértve saját húsát adja utódainak. Mint Aquinói Szent Tamás, az „angyali doktor” (doctor angelicus) megfogalmazta Imádlak és áldalak (Adoro te devote) kezdetű költeményében (Babits Mihály gyönyörű fordításában): „Kegyes Pelikánom, Uram Jézusom! / Szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom. / Elég volna egy csepp, hogyha hullna rá. / Világ minden bűnét meggyógyítaná.”
Egy Polner Zoltán költő és néprajzkutató által 1975-ben a Csongrád-Csanád megyei Bakson gyűjtött archaikus népi imádság ugyancsak a szent vér értékére és védelmező erejére hívja fel a hívők figyelmét, miközben érződik, hogy az adatközlő tisztában van vele:
Jézus Krisztus egyszerre valóságos ember és valóságos Isten, vagyis a történeti Jézus ember volt, míg a hit Krisztusa Isten.
Mint mondta: Jézust egy „oszlophoz kötötték, / vaslánccal láncolták, / valahol csak egy csöpp vére elcsöppent, / az angyalok fölszödték, / köhelybe tötték, / paradicsomba vitték, / Krisztus Urunk elébe tötték, / Krisztus Urunk pedig azt mondta: / aki ennél a három csöpp vérnél erősebb, / az ártson neköm”.
Borítókép: Ünnepi szertartás Máriaremetén. Fotó: Fortepan/Hámori Gyula
