Markó Béla a költői képzeletről, a hazáról és a diktátorok életrajzáról

Hogy Markó Béla, a politikus mennyiben korlátozta vagy szorította háttérbe Markó Bélát, a poétát érdekes kérdés, érdemes boncolgatni – ám szerző a 2018-as, Bocsáss meg, Ginsberg című kötetével már megadta rá a választ. Ebben érett időskori költészetet művelő, érzékeny lírikusként lépett olvasói elé, és mindez legújabb könyvére is igaz.

Markó Béla költő író politikus 2018.05.17. Fotó: Horváth Péter Gyula

Markó Béla ’89 decemberének végén részt vett az elhíresült tüntetésen, de mert reggel disznóvágáson voltak, nem akarta tovább magára hagyni a családját, úgyhogy hazament, hogy segítsen a fél disznó feldolgozásában. Ott értesült egy hozzájuk betérő, ismerős pártól arról, hogy távozása után a demonstráció halálos áldozatokat követelő összecsapássá fajult. 

A fiatalasszony – szoknyáját felhúzva – meg is mutatta neki menekülés közben szerzett sérülését: véres térdét, felhasadt harisnyáját. „Védtelenül fehérlett a bőre a szakadásban”, rögzült a költőben, és amikor – évekkel múltán – találkozott az asszony (időközben megőszült) férjével, az meglepődve konstatálta, milyen jól emlékszik arra a szakadt harisnyára.

De a múlt vallatója arra is kitér, mára milyenné vált a romániai rendszerváltó napok megítélése a helyi közvéleményben: „Tulajdonképpen / ez az igazi férfiasság, őszintén beismerni, / hogy érzel valamit mégis, ha arra gondolsz, / mennyi mindent feláldoztatok azért, / ami lassan-lassan feledésbe merül, / legfeljebb nektek számít még valamit”, összegzi az egyik barátjához szóló versben (Könnyek).

Az idő múlása számos további vers ihlető élménye. Az Esővíz újabb kölyökkori emléket elevenít fel: mert könnyebb volt benne mosni, záporok, zivatarok idején – tálakkal és fazekakkal felszerelkezve – a bérház valamelyek ereszéhez vonult, hogy felfogja a csatornájából előtörő, vagy épp csak folydogáló esővizet. A többi lakó is így tett –  az edények gyors áthelyezésével igyekeztek minél csekélyebb veszteséggel végrehajtani a műveletet. 

„Annyi biztos, hogy az életem lassan már / kicsordul, de üres még a halálom, csak egy / kézmozdulatba kerül majd kicserélni”, zárul a költemény. 

De a szerző nem kizárólag a letűnt időket idézi: több vers reagál a pandémia aktuálisnak mondható fejleményeire – hogy hányféle jelentésárnyalattal szerepel bennük a járvány elsődleges kifejezőjévé vált maszk, arról külön cikket lehetne írni –; alkotásainak más csoportja pedig egyértelműen jelzi, hogy egyre élénkebben foglalkoztatja a látóterében felbukkanó madarak – varjak, rigók, vércsék, verebek – viselkedése. E költemények elvitathatatlan környezettudatosságot hordoznak, s szelíd zöldes árnyalattal egészítik ki a kötet lágy, olykor lemondó pasztellszíneit. 

„Előbb-utóbb ismét üres telek lesz / azon a helyen, amit eddig elfoglaltam. / Ma már tudom, hogy nem én fogok később / hiányozni onnan, hanem a holdvilág, a napfény / Isten és a madarak hiányoztak eddig”, áll például a Helyfoglalás című versben. 

De Markó azzal is számot vet, hogy ilyen körülmények közepette mi lehet a biztos ütemben fogyatkozó élet lényege, vagy – ha nagy szavakat akarnánk használni – az értelme. 

„Felfedezni / újra meg újra, amit már ismersz. Mintha / sohasem tapasztaltad volna. Éppen úgy / készülni rá, mint legelőször. Nem kell / körbejárni a földet. Csak szeress valakit. / Tényleg.”  (Saját Faust).

Költőként hivatásával, a poézissel is többször foglalkozik. Petőfi Sándor, József Attila, Baka István alakja bukkan fel a lapokon, az Ó pedig az akkor hetvenéves – mára valamelyik égi kávéház irodalmi páholyának törzstagságát gyarapító – Kántor Pétert szólítja meg. 

De mi e mesterség lényege? 

„A költők ereje a képzelőerő. / Elképzelni, hogy amikor hajnalban / kacagva átrepülnek a házunk fölött / a sirályok, vajon miért kacagnak”, világít rá a Képzelőerő című versben. Eme adottság segítségével egy versművesnek azt is meg kell tudnia válaszolni, honnan ered a gyűlölet: 

„Amikor valaki / halkan annyit mondott, hogy nem szeretem / ezeket a büdös stb. Ha van erőd elképzelni, / már érzed is az áradó bűzt, egy népnek, / egy nemzetnek, egy városnak, egy háznak / az elviselhetetlen büdösségét, mert a / képzelőerő előbb-utóbb tönkretesz.”

(Hogy e képesség mennyire központi helyen áll Markó Béla gondolkodásában, azt mutatja, hogy a kötet másik versében is előkerül: „Nincsen nagyobb bűn, mint a szabadságért / cserébe elvenni valakitől a képzeletet” [Emlékezés egy forradalomra].)

Nép, nemzet, város, ház... – az olvasó érzi, e felsorolás még nem teljes: a haza hiányzik belőle. 

Nos, azzal a címadó vers foglalkozik célzottan, de legalább két másik alkotásban is előkerül. 

A Baka Istvánnak címzett Kincs azzal kezdődik, hogy „Magyarország él. Bennünk. Végtelen. / Nem lehet elfoglalni. Nem kell többé / darabokra szedni. […] De ha meghal bennünk, nincs sehol”. 

Az ide-oda nyelv pedig rávilágít, hogy az „itthon” és az „otthon” szavak bizony nem ugyanazt jelentik, és ez nem kizárólag a beszélő nézőpontjától, vagy a térben elfoglalt helyétől függ. A vers a határokon inneni és túli magyarság viszonyát vizsgálja, és olyan – a Bocsáss meg, Ginsberg kötetben szereplő – alkotásokkal illeszthető egy sorba, mint az Erdélyi dal, a Máshol vagy az Ószer.

Mindezek után milyen a haza? 

A válasz Markó Béla szerint attól függ, hogy az ember melyik életszakaszában tesszük fel a kérdés: amikor az alany fiatal, kicsi, java korában tágasabb – „Nem hódítás, hanem megismerés által” növekszik –, hogy aztán szűkülni, zsugorodni kezdjen: „Nem hív. Nem tartóztat. / Csak egy ország. Talán. Végül már az sem. / Élet-Trianon.”

Ha mindezt kissé bőbeszédűnek érezzük, elég, ha ismét elolvassuk a nyitó – a befejező darabbal együtt párt alkotó, s a kötet anyagát keretbe foglaló – verset. A Hideg fény egyetlen jelzőt tartalmaz a hazáról szólván: fagyott.

Az új kötet tehát továbbírja a fejezetet, amit a Bocsáss meg, Ginsberg kezdett Markó Béla munkásságában. 

A Milyen a haza? egyszerre személyes és közéleti, erdélyi és magyarországi magyar. Darabjai jól tükrözik a szerző kompozíciós technikáját: általában személyes, konkrét aprósággal indít, s általános érvényű felismeréssel zár. A költemények vége felé nemegyszer tökéletesre csiszolt – az adott alkotástól függetlenül is ható, akár bonmot-ként is idézhető – megállapítások bukkannak fel. Például: „Élni annyi, mint biztonságos / lassúsággal változni napról napra” (Útközben). Vagy: „A diktátorok élettörténetét végül / Rejtő Jenő írja” (A forradalom meghatározása).

Markó Béla: A haza milyen? Kalligram, 2021.

(Borítókép: PS/Horváth Péter Gyula)