„Nem tudják, mit jelent: magyar”

Lassan, ízesen beszélt, ha vesszőhöz ért a mondatban, az esetek többségében felvitte a hangot, de annyira, hogy már-már énekelt. Volt egy perc, amikor megállt neki az idő. Este fél 7-kor. Kilencvenéves lenne a színészkirály, Latinovits Zoltán.

– teszi fel magában a kérdést Latinovits Huszárik Zoltán Szindbád című, 1971-es filmjében, azzal a senkiével se összetéveszthető hangján. Sok szerep van, ami hozzá kötődik, de a Szindbád ő maga lett. Egy lett a szereppel. Épp oly melankolikus, merengő figura volt, épp oly dzsentri, mint Krúdy Gyula hőse. Talajt vesztett Gundel-gyerek, aki (saját elmondása szerint) nagyapja éttermében, Krúdy Gyula asztala fölött született. Ha Szindbád, akkor már csak azzal a lassú, ízes, mondatbéli vesszőknél kissé énekelő Latinovits-hanggal halljuk szavait.
„– Hanem, tudja, mi szolgálna a legnagyobb örömömre? Ha volna egy olyan darab színhús, amit tafelspitznek neveznek. Na látja, ezt ennék én. Paradicsommártással, fiatal hagymával. Ha a vendéglős ad magára, mindig van fia­tal hagymája.”
És még egy gondolat a répáról, még a tafelspitz előtti leves kapcsán, és a később sokat emlegetett szó, amit szintén Latinovits-hangon hallunk: valóban.
„– Habár a répát nem nagyon kedvelem… – Hozhatom a velőscsontot, nagyságos uram? – Valóban. Csak arra figyelmeztetem, Vendelin barátom, hogy kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert a zsemlye ilyesmihez nem nagyon alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve.”

(A borítóképen Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)