időjárás 3°C Taksony 2022. november 29.
logo

„Nem tudják, mit jelent: magyar”

Csejk Miklós
2021.09.09. 06:40 2021.09.09. 13:27
„Nem tudják, mit jelent: magyar”

Lassan, ízesen beszélt, ha vesszőhöz ért a mondatban, az esetek többségében felvitte a hangot, de annyira, hogy már-már énekelt. Volt egy perc, amikor megállt neki az idő. Este fél 7-kor. Kilencvenéves lenne a színészkirály, Latinovits Zoltán.

Este fél 7. Ekkor találkozott Ruttkai Évával, és minden neki szóló üzenet végére odaírta ezt az időpontot. Ebből a kis történetből tulajdonképpen kibontható Latinovits Zoltán személyisége, aki éppen ma lenne kilencvenéves. Ami azt jelenti, hogy akár élhetne is még közöttünk. Bár már fiatal korában mondta neki Bajor Gizi, hogy „maga menjen színésznek”, először asztalosként helyezkedett el, később hídépítő munkás lett, majd építészmérnöknek tanult. Már majdnem harmincéves, amikor a Debreceni Színházhoz szerződik, a Vígszínház és a Thália Színház is csak később jön az életében.

„A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több én van benne”  – vallotta Latinovits a mesterségéről.  Többet akart az élettől, saját színházról álmodott, olyan színészekkel, akik úgy gondolkodnak, mint ő. Gondolkodására jó példa az alábbi gondolata: 

„Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent:  magyar, olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem »modern« úgy érteni, ahogyan értenék.”

Este fél 7. Annál szenvedélyesebb ember nincs a világon, akinek megáll az idő, amikor megismeri élete legnagyobb szerelmét. Aki minden egyes nap emlékezteti magát arra, hogy az életében van egy perc, amikor megtörtént a csoda. De nemcsak magát emlékezteti erre, hanem a partnerét is, ami valószínű, hogy maga a menny­ország, de egyben a pokol is, mert fárasztó. Pokolian nehéz ember volt Latinovits Zoltán.

Ruttkai Évával 1960-ban találkoztak az Ilyen nagy szerelem című színdarab próbáján Miskolcon. Este fél 7-kor.

 1962-ben a legendás szerelmespár, Rómeó és Júlia szerepeit alakították a Vígszínházban Várkonyi Zoltán rendezésében. Legendás előadás volt, senkit nem zavart egy kicsit sem, hogy a színműben még kiskorú Júliát harmincöt évesen játssza Ruttkai, vagyis több mint húsz évvel idősebben. És el is jutottunk a szerelmespár művészetének lényegéhez, az átlényegüléshez. Ezt szerette egymásban Ruttkai és Latinovits a legjobban. Egyikük se játszott, mindketten átlényegültek. Szerelmükre, amelyet a közvélemény előtt titokban tartottak, 1964-ben, Latinovits Zoltán szívinfarktusa miatt derült fény. Ez is mennyire szimbolikus betegség.

„Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?” 

– teszi fel magában a kérdést Latinovits Huszárik Zoltán Szindbád című, 1971-es filmjében, azzal a senkiével se összetéveszthető hangján. Sok szerep van, ami hozzá kötődik, de a Szindbád ő maga lett. Egy lett a szereppel. Épp oly melankolikus, merengő figura volt, épp oly dzsentri, mint Krúdy Gyula hőse. Talajt vesztett Gundel-gyerek, aki (saját elmondása szerint) nagyapja éttermében, Krúdy Gyula asztala fölött született. Ha Szindbád, akkor már csak azzal a lassú, ízes, mondatbéli vesszőknél kissé énekelő Latinovits-hanggal halljuk szavait.
„– Hanem, tudja, mi szolgálna a legnagyobb örömömre? Ha volna egy olyan darab színhús, amit tafelspitznek neveznek. Na látja, ezt ennék én. Paradicsommártással, fiatal hagymával. Ha a vendéglős ad magára, mindig van fia­tal hagymája.”
És még egy gondolat a répáról, még a tafelspitz előtti leves kapcsán, és a később sokat emlegetett szó, amit szintén Latinovits-hangon hallunk: valóban.
„– Habár a répát nem nagyon kedvelem… – Hozhatom a velőscsontot, nagyságos uram? – Valóban. Csak arra figyelmeztetem, Vendelin barátom, hogy kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert a zsemlye ilyesmihez nem nagyon alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve.”

(A borítóképen Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.