Szétkaszabolt művészhorror

Nia DaCosta amerikai filmrendező második nagyjátékfilmje, a Kampókéz (Candyman) eredeti darab lehetne a horrorzsáner filmjei között, mégis csúnyán elbukik.

Navarrai Mészáros Márton
2021. 09. 26. 7:30
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Barcelona egyik, filmeket eredeti nyelven vetítő filmszínházában láttam Nia DaCosta horrorjának előzetesét. Nyárvég volt, és várható: az elmúlás ijesztő fantomja már a sarkon leselkedik. Kampókéz, vagy ahogy az eredetiben hivatott, Candyman, legendája fikarcnyit sem jelentett számomra, elég prózai okból kifolyólag: sem Clive Barker amerikai író novelláját (The Forbidden), sem Bernard Rose amerikai filmrendező Kampókéz (Candyman) című adaptációját nem láttam, mert sem a fantasy, sem a horror nem tartozik az irodalmi vagy filmes preferenciáim közé. Eszerint teljesen szűz szemmel vetettem rá magamat erre a mitikus figurára. 

DaCosta második nagyjátékfilmje egy olyan feltörekvő, színes bőrű festőművészről (Yahya Abdul-Mateen II) szól, aki megtalálja élete témáját, Chicago elvadultságáról, fertőjéről, valamint az ott élők nélkülözéséről és bűnözéséről ismert Cabrini-Green lakótelepén kerengő rém személyében, valamint a hozzá kötődő urbánus legenda és a lehámozhatatlan politikai-szociológiai réteg kíséretében.

Filmjelenet a Kampókéz című amerikai horroból             Fotó: Forum Hungary 

Csakhogy, ha az 1992-es Kampókéz ismerete nélkül esünk neki (a két gyenge folytatástól eltekinthetünk), akkor a 2021-es filmadaptáció nem rajzol ki egy teljes kört. Mert van benne minden, amitől akár működőképes „művészhorror” lehetne, hiszen remek vizuális megoldások (egységes szín- és hangulatvilág, a legenda animációs bemutatása, az eredeti főszereplőjét játszó amerikai színésznő, Virginia Madsen szinkronmunkája) mellett reflektál korunk társadalmi kihívásaira és mint minden valamirevaló horror, az emberi psziché legmélyén elreteszelt félelmeinkhez ás le. Csakhogy a Tűnj el! (Get Out) és a Mi (Us) című, a műfajba friss vért ömlesztő horrorjaival feltűnő Jordan Peele (az előbbiért a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díját is átvehette, fekete férfiként az elismerés történetében először) társ-forgatókönyvírói működése sem hozza egyensúlyba azt a rendezői túlkapást, amelyet DaCosta – és akármennyire fájó beismerni, nyilván Peele is – örömmel hajt végre. Márpedig hiába érdeme a filmnek, hogy nem az ijesztgetésre vagy öldöklésre, hanem az elgondolkodtatásra utazik, ha elmarad a feszültségteremtés, maga a történet pedig túlságosan irányvonalas lesz. A Kampókéz – mintha a Black Lives Matter nevű politikai-társadalmi mozgalom oktatási segédanyaga lenne – pedig már csak rasszista fehéreket öl, a szereplők túlnyomó része színes bőrű, a főszereplő élettársának homoszexuális öccse pedig valóban csak díszletelem, mert a jelenléte egyáltalán nem építi a történetet. 

Igaz, Sammy Davis Jr filmnyitó slágere, a főszereplő villanásnyi szerepben feltűnő édesanyja („Nem, ki ne mondd a nevét!”, szalad ki a száján egy hatásos tapssal, majd tiltó kézmozdulattal kísérve) vagy a művészi érték ott van mentsvárként, de hiányzik a biztos kéz az igényes és eredeti horror megalkotásához. Bízzunk benne, hogy ez nem előképe egy tervezett Kampókéz-folytatásnak.

Forgalmazó: Fórum Hungary

(A borítókép forrása: IMDb)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.