Zenetörténetileg kiemelkedő, nagy múltú zenekaroktól egy idő után nem szokás elvárnunk, hogy újra és újra történelmet írjanak. Beérjük a közmegegyezéses, megengedő mosollyal: anno pár albummal megtették, most már az is bőven elég, ha megbízható minőséget szállítanak – amennyiben készítenek még lemezeket – és nem lépnek ki túlságosan a maguk vájta mederből. Az Iron Maiden ebből a szempontból szépen öregszik: a heroikus, galoppozós, brit heavy metal újító hőseiből az ezredforduló után a nagy ívű, epikus szerzemények tűnődő mesélőivé váltak. Legújabb albumuk, a Senjutsu nem tartogat különösebb zenei meglepetést, viszont korrekt munka – atmoszférájában mindenesetre közelebb áll a maga idejében sok vitát kiváltó, Blaze Bailey énekessel készült, sötét hangulatokkal kísérletező The X Factor lemezükhöz, mint bármelyik, erőtől és fantáziától duzzadó klasszikushoz a The Number of the Beasttől a Somewhere in Time-ig.
Ha az egyszeri rockrajongó azért veszi meg a lemezt, hogy új dalokat hallgasson kedvenc Vasszüzétől, mert mondjuk a Fear of the Darknak már a digitális formátuma is elkopott a sok lejátszástól, alapvetően nem fog csalódni: Steve Harris basszusgitárja ugyanolyan fémesen és katonásan csattog, mint évtizedekkel ezelőtt, Nicko McBrian is következetesen darabolja az ütemeket a cineken és a bőrökön, Adrian Smith, Dave Murray, és Janick Gers gitárjátéka is az elvárható és megszokott mód intelligens, játékos és drámai. S mivel hat év telt el The Book of Souls lemezük óta, a borító meg a többi látványbeli körítés klipestül-mindenestül szellemes és meglepő:
kedves Eddie-nk most világmentő szamurájzombi, aki hol japános, hol posztapokaliptikus környezetben viaskodik hasonló, szerethetően vagy épp utálhatóan ronda lényekkel és entitásokkal, miközben Bruce Dickinson amolyan idősödő frontember-módra prófétál.
A Senjutsu egyébként dupla album, összesen tíz szerzeménnyel – ebből el lehet képzelni a dalok átlagos játékidejét.
A többség sajnos a Maiden-életmű egészéhez – de korántsem a kortárs mezőnyhöz – képest lényegében unalmas, beszéljünk bár a nyolc percig húzott címadóról, a valamivel rövidebb The Time Machine-ről vagy a valamivel hosszabb Lost in a Lost Worldről. Személyes főunalomdíjamat mégis a Darkest Hournak adományozom: itt vált nyilvánvalóvá az addig lappangó érzet, hogy tulajdonképpen jók a dalok, csak épp a Maiden már mindegyiket megírta jobban. Legszebb lírája például a Wasting Love, annál akkor sem írnak jobbat, ha a fejük tetejére állnak. Ezen túl viszont remek lemez ez mindazoknak, akik headbangelni már nemcsak megnyugtatóan kiszámítható riffelésekkel, szólózásokkal, meg hangulatos háttératmoszférákkal éldegélni szerető, 40-es (és afölötti), kiérdemesült metálosok. Mert akkor bizony nekik szól a dal, csak már nem Up the Irons a jelszó, hanem hogy nyugodtan le is fekhetünk zenehallgatás közben jó öreg Vasszüzünk szegeire, mert nem olyan élesek már azok, mint újkorukban, ám kényelmesen tompára gömbölyödtek egy kis hátmasszázshoz.
Az elveszett dicsőség fölött viszont aggódni kár, ami érték, megőrződik: a tizenhárom éves fiam is hallgat Maident, a Fear of the Darkkal kezdtük, aztán ment tovább arra, amerre a zenemegosztós mátrixvilág vitte. Kíváncsi leszek, hogy áll össze egy-egy életmű annak, aki nem kézről kézre járó Metal Hammer magazinokból szerzi efféle műveltségét, mint azokban a különös ’90-es években.
A hangzás, keverés egyébként mind profi munka, ráadásul az utolsó három dal, a Death of the Celts, a The Parchment és a Hell on Earth kimondottan jól sikerült,
a vészjósló hangulat nem laposodik el, Dickinson is eltalálja az új évezred idősödő metálprófétájának szerepét apokaliptikus jóslataival, és ifjúkora légvédelmi-szirénázásához képest kedélyesen melankolikus dalolászásnak, olykor szinte szavalásnak beillő intonációjával. Metálénekesnek öregedni nehéz pálya, a műfaj ab ovo nem igazán ücsörgős. Dickinson érezhetően megoldja: szépen öregszik, nem erőlködik, tudja, hogy mennyit érdemes vállalnia, és azt méltósággal teszi. Nagy szó ez manapság.
Iron Maiden: Senjutsu, 2021, Parlophone
