Az elveszett dicsőség fölött viszont aggódni kár, ami érték, megőrződik: a tizenhárom éves fiam is hallgat Maident, a Fear of the Darkkal kezdtük, aztán ment tovább arra, amerre a zenemegosztós mátrixvilág vitte. Kíváncsi leszek, hogy áll össze egy-egy életmű annak, aki nem kézről kézre járó Metal Hammer magazinokból szerzi efféle műveltségét, mint azokban a különös ’90-es években.
A hangzás, keverés egyébként mind profi munka, ráadásul az utolsó három dal, a Death of the Celts, a The Parchment és a Hell on Earth kimondottan jól sikerült,
a vészjósló hangulat nem laposodik el, Dickinson is eltalálja az új évezred idősödő metálprófétájának szerepét apokaliptikus jóslataival, és ifjúkora légvédelmi-szirénázásához képest kedélyesen melankolikus dalolászásnak, olykor szinte szavalásnak beillő intonációjával. Metálénekesnek öregedni nehéz pálya, a műfaj ab ovo nem igazán ücsörgős. Dickinson érezhetően megoldja: szépen öregszik, nem erőlködik, tudja, hogy mennyit érdemes vállalnia, és azt méltósággal teszi. Nagy szó ez manapság.
Iron Maiden: Senjutsu, 2021, Parlophone
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!