Zenetörténetileg kiemelkedő, nagy múltú zenekaroktól egy idő után nem szokás elvárnunk, hogy újra és újra történelmet írjanak. Beérjük a közmegegyezéses, megengedő mosollyal: anno pár albummal megtették, most már az is bőven elég, ha megbízható minőséget szállítanak – amennyiben készítenek még lemezeket – és nem lépnek ki túlságosan a maguk vájta mederből. Az Iron Maiden ebből a szempontból szépen öregszik: a heroikus, galoppozós, brit heavy metal újító hőseiből az ezredforduló után a nagy ívű, epikus szerzemények tűnődő mesélőivé váltak. Legújabb albumuk, a Senjutsu nem tartogat különösebb zenei meglepetést, viszont korrekt munka – atmoszférájában mindenesetre közelebb áll a maga idejében sok vitát kiváltó, Blaze Bailey énekessel készült, sötét hangulatokkal kísérletező The X Factor lemezükhöz, mint bármelyik, erőtől és fantáziától duzzadó klasszikushoz a The Number of the Beasttől a Somewhere in Time-ig.
Ha az egyszeri rockrajongó azért veszi meg a lemezt, hogy új dalokat hallgasson kedvenc Vasszüzétől, mert mondjuk a Fear of the Darknak már a digitális formátuma is elkopott a sok lejátszástól, alapvetően nem fog csalódni: Steve Harris basszusgitárja ugyanolyan fémesen és katonásan csattog, mint évtizedekkel ezelőtt, Nicko McBrian is következetesen darabolja az ütemeket a cineken és a bőrökön, Adrian Smith, Dave Murray, és Janick Gers gitárjátéka is az elvárható és megszokott mód intelligens, játékos és drámai. S mivel hat év telt el The Book of Souls lemezük óta, a borító meg a többi látványbeli körítés klipestül-mindenestül szellemes és meglepő:
kedves Eddie-nk most világmentő szamurájzombi, aki hol japános, hol posztapokaliptikus környezetben viaskodik hasonló, szerethetően vagy épp utálhatóan ronda lényekkel és entitásokkal, miközben Bruce Dickinson amolyan idősödő frontember-módra prófétál.
A Senjutsu egyébként dupla album, összesen tíz szerzeménnyel – ebből el lehet képzelni a dalok átlagos játékidejét.
A többség sajnos a Maiden-életmű egészéhez – de korántsem a kortárs mezőnyhöz – képest lényegében unalmas, beszéljünk bár a nyolc percig húzott címadóról, a valamivel rövidebb The Time Machine-ről vagy a valamivel hosszabb Lost in a Lost Worldről. Személyes főunalomdíjamat mégis a Darkest Hournak adományozom: itt vált nyilvánvalóvá az addig lappangó érzet, hogy tulajdonképpen jók a dalok, csak épp a Maiden már mindegyiket megírta jobban. Legszebb lírája például a Wasting Love, annál akkor sem írnak jobbat, ha a fejük tetejére állnak. Ezen túl viszont remek lemez ez mindazoknak, akik headbangelni már nemcsak megnyugtatóan kiszámítható riffelésekkel, szólózásokkal, meg hangulatos háttératmoszférákkal éldegélni szerető, 40-es (és afölötti), kiérdemesült metálosok. Mert akkor bizony nekik szól a dal, csak már nem Up the Irons a jelszó, hanem hogy nyugodtan le is fekhetünk zenehallgatás közben jó öreg Vasszüzünk szegeire, mert nem olyan élesek már azok, mint újkorukban, ám kényelmesen tompára gömbölyödtek egy kis hátmasszázshoz.
