Csak két társulat van hazánkban, akik spicctechnika révén képesek elvarázsolni a balettelőadásra érkező közönséget. A Movements to Stravinsky című előadás kétséget nem hagyott afelől, hogy az egyik a Győri Balett. A spicctánc erős testtudatot, jó balettalapokat és koncentrált, precíz lábmunkát igényel, és persze majdnem egy évtizednyi gyakorlást. Ám a kemény munka meghozza a gyümölcsét, ezt láthatta a Müpa közönsége is, amikor Lukács András koreográfiájával találkozott a Győri Balett előadásán. Férfi és nő lelkének összekapcsolódásaira láttunk variációkat. Néha könnyebben, néha nehezebben ment az egymásra találás, de amikor megtörtént, feledhetetlenül csodálatos pillanatok születtek. Ilyenkor szinte természetfelettivé váltak a táncosok, könnyed, éteri mozdulataik pedig beleégtek a nézők emlékezetébe. Lukács András arra törekedett, hogy a spicctánc kecsességén, az emberi test éteri mozgásán kívül semmire ne figyeljen a néző, minimalista díszlettel és jelmezzel dolgozott, a fényes fehérré világított üres színpadi térben egymásra találó férfi és nő spirituális többlettel töltötte meg az igazán emlékezetes előadást.
A Movements to Stravinsky arról is szól, hogy a mennyország boldogsága bennünk lakozik, csak meg kell találnunk azokat a szépségeket az életben, amelyek segítenek megélni ezeket a pillanatokat.
Persze egyedül is nekivághatunk egy ilyen felfedező kalandnak, de az biztos, hogy a beteljesüléshez elengedhetetlen egy olyan társ, akivel megvan az együtt mozgás összhangja. Mindez fegyelmezett, visszafogott mozdulatsorok révén, amelyek egyrészt az egymásra figyelés és együttmozgás izgalmát mutatták be, másrészt az élet örömének diadalát.
Míg a két részből álló előadás első fele a bennünk élő mennyország megtalálásának kalandjáról szólt, addig a második, Velekei László koreográfiája, a Mimi a pokoli szenvedélyek közötti vergődés emlékezetes lenyomata volt. Ebben a Győri Balett társulata bebizonyította, hogy a hagyományos balett mellett a kortárs tánc révén is képesek maradandót alkotni.
A klasszikus balett mozgássora épp úgy szerves része volt az előadásnak, mint a hétköznapi életből vett mozdulatok. A történet az alvilágban játszódik, egy metrómegállóban.
Asszociálhatunk drogos kábulatra is, amikor a szabadság utáni vágy vezérli az embert. Persze ilyen módon a szabadság nem elérhető még egy talmi pillanatra sem, a táncosok egymás mozdulatait fogták le, az én a szorongó lelkiállapotából nemhogy nem tudott kiszabadulni, hanem csak még jobban gúzsba kötötte magát. Egy balettelőadás, ha be akarja mutatni a pusztító szenvedélyt, meg kell találnia azokat a határokat, amelyeket nem lép át, hanem azon belül mozog (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt). A Győri Balett előadása azért is izgalmas, mert a táncosok fegyelmezettség révén mutattak fegyelmezetlenséget, a mozgás dinamikájának változása révén szétesést, hétköznapi mozdulatokkal szorongást, hátralépésekkel félelmet. De azt is bemutatta az előadás, hogy nemcsak a szépség és a boldogság megélésére van bennünk vágy (ahogy ezt az első részben láthatta a néző), hanem az önpusztítás öncsaló szenvedélyének megélésére is. Velekei koreográfiája azt is bemutatta, hogy temérdek vágy lakozik az emberben, de ezek a vágyak inkább lefognak, megfojtanak, mintsem szárnyalni engednek, ezek a vágyak nemhogy boldoggá és szabaddá tennének bárkit is, hanem éppen ellenkezőleg, pokoli ketrecbe zárnak, ahonnan nincsen szabadulás. Erre utalhatott a mindent és mindenkit befedő véres lepel is, amely az előadás elején felemelkedett, hogy betekinthessünk a tudat legmélyére.
Borítókép: Jelenet az előadásból – Herkovics Eszter Adria és Engelbrecht Patrik (Movements to Stravinsky). Koreográfus: Lukács András Fotó: Csapó Balázs
