Horváth Martina gyönyörű hangját, mint oly sokan, jómagam is a lapunkban rendszeresen méltatott Thy Catafalque formabontó lemezein hallottam először, s rögtön elbűvölt természetességével, ösztönös atmoszférateremtő készségével. A vele készült interjúkból tényszerűen kiderül az, ami intonációjából, hajlításaiból is érződik: már korán beledalolta magát a népzene világába (elmondása szerint előbb tanult meg kottát olvasni, mint betűt). Tanult klasszikus éneket, és énekelt kórusban is, hogy később olyan zenekarokban edződhessen, mint az elektrofolk Zombori, a hardcore-folkmetál Niburta, de vokálozott már a Ghymesben, és alapított egy Nulah nevű saját zenekart is. Valamint két újabb, különleges formációban is alkot, a szintén folkot és elektronikát vegyítő Mansurban, illetve a doom metal The Answer Lies in the Black Voidban. Alkotótársa mindkettőben a holland muzsikus, Jason Köhnen.
A The Answer Lies in the Black Void első lemezét, a Forlornt szeptember végétől már hallgathatjuk is, és aki szereti az éteri szépséget súlyos és sötét köntösbe burkoló muzsikát, az egyhamar ki se fogja kapcsolni. Hogy hatékonyabban segítsem az odatalálást ízlések és pofonok útvesztőjében: a Thy Catafalque alapító-szerzője, Kátai Tamás is közreműködik az együttesben, rokon világról van tehát szó. Egyébként meg azok a lassan hömpölygő, nyirkos, szórt fénnyel áttört őszi ködök vannak itt elzenélve, amiket a doom metal különös, melankolikus műfaja mindig is keresett és keresni is fog, amióta lényegében a Black Sabbath által végzetesen lelassított és torzított, pár blues alapriffből kisarjadt ez a stílus. Ami aztán rengeteg, izgalmasabbnál izgalmasabb bandát adott a világnak a My Dying Bride-tól a Paradise Loston át a Type O Negative-ig (hazánkban a Nevergreen képviseli legmarkánsabban az irányt). Ám a The Answer…, túl azon, hogy mindenkinek föladja a leckét, aki egy koncerten a nevüket szeretné kántálni, jóval túlmutat a lassú témák, a mélyre hangolt és széttorzított húrosok paneljeiből fölmondott leckén. Már az első szám, a videóklippel is bíró Mina megteremti azt az egyszerre súlyos, végzetes és otthonosan meleg atmoszférát, amiért ezeket a zenéket szeretjük, s nem is enged belőle a lemez végéig. A második Barren jóslatszerű kántálásaival és lágy nyújtásaival bűvöl el az örvénylő hangmassza fölött. A Rubicon sercegő, smirglis, mégis éteri gitárjaiból Horváth Martina annyira gyöngéden és intimen szól, hogy ha lekevernénk alóla a zenét, a legjobb fülű hallgató sem találná ki, hogy ez amúgy metál. A dal refrénje meg förgetegként vonul át rajtunk, majd kap szárnyára. A Moult elektrós lüktetéssel csábít el, a végtelen hosszúnak tűnő, gyászos bevezetővel induló For Nevermore pedig az óriási tereket nyitó, ismeretlen tájakon kalandozó énektémával. Nem először és nem utoljára juthat eszünkbe a dán Amalie Bruun, vagyis Myrkur, aki ugyanolyan érvényesen károg black metált, mint énekel skandináv népdalokat (és akinek fantasztikus lemezéről szintén írtam már lapunkban). Horváth Martina is hasonló szabadsággal kezeli a saját hangját és előadói habitusát – és mielőtt bárki félreértené, nem epigonizmusról beszélünk, hanem rokon attitűdről.
A Forlorn album egyébként ritka mód végig egyenletesen erős, érződik, hogy nem koncepciót erőltetnek, hanem a fantázia szárnyal.
A Become Undone áriaszerű vokálja és a dal háromnegyedénél érkező tombolás elevenünkbe hasít, az Okkultas sóhajai és sikolyai megborzongatnak (és szeretnénk újra gyermekek lenni, hogy Horváth Martina mondjon nekünk esti rémmesét). A Curse fináléjában pedig megint visszatér az álomszerű, levegős-lebegős hangulat, hogy aztán átváltson zakatolós kántálásba, és utána megint összesűrűsödjön egy, lényegében az egész album világát összefoglaló, ölelő hangmasszává, s végül a vonósokkal lecsengjen. Az utolsó utáni dal az egyperces White Dove, vagyis a Fehér galamb szállt a házra… kezdetű népdal, amit kilőnek abba a bizonyos fekete űrbe, ami a zenekar nevében is szerepel.
The Aswers Lies in the Black Void: Forlorn.
Borítókép: Horváth Martina énekesnő. Fotó: Metál.hu
