Ritkán találkozom olyasféle mesekönyvvel vagy képeskönyvvel, amiben szöveg illusztrál képet, nem pedig fordítva. És itt nem az anyanyelvünk alapjait épp elsajátító legkisebbeknek szóló képeskönyvekre gondolok, hanem például Richard Scarry klasszikus Tesz-vesz városára. A pontos műfaji határok itt elmosódnak (és milyen jól teszik!): a Tesz-vesz sorozatot nem igazán szoktuk mesének nevezni, ám ismeretterjesztő könyvnek se mondjuk. Jó, a Tesz-vesz szótár az vitán fölül szótár, de sose hallottam, hogy valaki oktatási segédanyagnak titulálná. Zdenek Miler Kisvakondja hasonlóan közismert, ám itt szöveg és kép körülbelül azonos súlyú, s a könyvek jóval történetközpontúbbak: közmegegyezésesen mesék. Egy magyar vagy bármilyen, kellő ősiségű népmese mesélhető fejből, a fentiek nem, és nem is arra valók, ez más műfaj, itt a szülő együtt nézegeti a könyvet gyermekével, együtt nevet és álmélkodik vele az újabb és újabb felfedezéseken.
E nézegetős műfaj egyik komoly nemzetközi sikert elért képviselője a Tatu és Patu sorozat, a finn szerzőpáros, Aino Havukainen és Sami Toivonen munkája. A fura testvérpár kalandjairól eddig 13 könyv jelent meg, épp az idén újra kiadott, Tatu és Patu az óvodában című vidámkodik az íróasztalon, mellette meg a 2007-es Tatu és Patu fura masinái, és a kettő között is volt alkalmam belelapozni párba: a szerzők sem önismétléssel, sem kiégéssel nem vádolhatók, fantáziájuk ellenben végtelen. Aki a finn humort a Mika és Pekka viccekből ismeri (tudják, akik a metanolt is megisszák a semmi közepén, mert már úgyis eleget láttak), az most tegyen félre minden nemzetkarakterisztikai sztereotípiát.
Tatu és Patu kalandjai olyan üdén, vidáman és okosan abszurdak, hogy még Karinthy is elismerőn csettintene.
Ilyen ábrázolásmóddal mi gyermekkorunkban nem találkoztunk könyvek lapjain, viszont gyermeki képzeletünkkel annál többször elképzeltünk egy Tatu és Patu otthonához, Furavárhoz hasonló helyet, ahol a madarak fejjel lefelé röpülnek, babragéppel köthetünk mellényt hangyáknak, a túl sima és unalmas utakon bevethetjük a pocsolyakészítő-gépet, ha pedig meg akarjuk váltani a világot, a szőrösítővel felnőttnek álcázva magunkat mindenhová bejutunk, ahol fontos döntéseket hoznak. Tobzódunk a vicces szerkezetekben, amik még Mézga Aladárnak se jutottak volna eszébe. A gyermeknek saját jogán otthonos e kifordított világ, hiszen a maga logikájával ebben él, a felnőtt számára meg olyan, mint az ismeretterjesztő képeskönyvek finom paródiája. Ez a parodikusság az idei óvodás történetben túlmegy az ábrázolás jellegén, és nyilvánvaló társadalomkritikai élt kap. Tatu és Patu ugyanis a Hidra Élmény- és Wellnessfürdőbe nyernek jegyet, bőszen neki is indulnak (uborkapakolás előre bekészítve, vagyis egy egész uborka a homlokra celluxozva), de tévedésből a Vidra óvodába mennek. Ahol aztán hiába keresik a prospektusban látott pezsgőfürdős talpmasszázst meg hidratáló testtekercselést, viszont roppant jól érzik magukat. Mihelyst rájönnek a tévedésre, és óvodás társaik megépítik nekik a csodagépet, amivel a fürdőbe teleportálhatnának, már nem is akarnak annyira elmenni… A ki nem mondott tanulságot talán nem kell részleteznem.
Persze a furavári óvoda sem egy átlagos hely, a falra tűzött talált tárgyak közt például egy gyűrűre bukkanunk, üzenettel: „Elvihető! Üdv: Alagi úr” (aki nem érti a viccet, forduljon egy A Gyűrűk Ura-rajongóhoz). A mesekönyvek között föllelhető a Herri Pottyer és a szörnyű szükség című, aminek borítóján kedvenc kis varázslónk fején egy éjjeliedény díszlik. A raktárban pedig, a színházi kellékek közt (mert a furavári óvoda raktárában színházi kellékek vannak, naná) háromféle királyi öltözékből választhatunk: Arthur, Heródes és Elvis. Üdítő és felszabadító humor ez gyereknek és felnőttnek egyaránt.
Aino Havukainen, Sami Toivonen: Tatu és Patu az óvodában. Cerkabella Könyvkiadó, 2021.
Borítókép: Aino Havukainen és Sami Toivonen, az alkotó házaspár. Fotó: Katja Tahja
