Az East tagjai nagyon aktívan részt vettek a rendszerváltás politikai rendezvényein, még fel is léptek azok egyikén-másikán, például az MDF nagygyűlésein, többek között azon, amelyen Antall Józsefet miniszterelnök-jelöltnek választották, illetve ezek közül talán az egyik legemlékezetesebb a Fidesz 1990. márciusi rendszerzáró házibulija volt a régi Nemzeti Sportcsarnokban. A zenekar élénken érdeklődött a közélet változásai iránt, gyakori téma volt közöttük, hogy hová is fejlődhet ez az ország, ha végre lebontják a pártállam intézményeit. Az East legénysége az emberek többségével egyetértésben fontosnak tartotta – megérezve a változó időket –, hogy ne folytatódjon, ami negyven évig sajnálatos módon tartott hazánkban, az egypártrendszer proletárdiktatúrája, amely azonban a munkásokkal sem bánt kesztyűs kézzel. Az ’56 című szám megszületésének személyes vonatkozása is van, ugyanis Dorozsmai Péter dobos – aki egyben a hangmérnöke is volt ennek a számnak, amit egy ausztriai stúdióban és az ő Tom-Tom Stúdiójában vettek fel –, a zenei alapötlet kitalálójának nagyapja az 1956-ban lelőtt áldozatok közé tartozott (az énekdallamot Takáts Tamás tette hozzá, míg a zeneszerzésben részt vett Móczán Péter zenekarvezető és zenei rendező, illetve Pálvölgyi Géza is; gitáron Tátrai Tibor játszik, de ő vendégzenészként közreműködött). A számot annyira fajsúlyosnak érezték – joggal –, hogy megbízták D. Shiels angol újságírót, akit akkoriban Magyarországra küldtek tudósítani, hogy kreáljon hozzá angol nyelven énekelnivalót, ez lett a Wind of Change (ami persze nem tévesztendő össze a Scorpions azonos című dalával), amiben két sor már Nagy Imre újratemetésére reflektált. Tulajdonképpen angolul előbb volt meg a szöveg, és Márkus József egy, az angolhoz nem szolgaian igazodó magyar szöveget írt (ő egyébként már az 1986-ban megjelent 1986 című East-lemezre és az 1988-as A szerelem sivataga című lemezre is írt több számot).
A szám elején archív felvételről egy drámai hangvételű, angol nyelvű segélykiáltás hangzik el, amit 1956 novemberében a felkelők kezén működő utolsó rádióadóról sugároztak Dunaújváros (az akkori Sztálinváros) mellől. A szabadságharcosok igazságérzetüktől naivan hajtva utolsó kétségbeesett jajkiáltásként az ENSZ-hez fordultak, mint azt tudjuk, mindhiába, amit meg is énekelt az együttes abban a sorban, hogy „hagyták vérbe fagyni ezt a népet”. Pedig a fejlett Nyugatnak lett volna lehetősége segíteni a magyaroknak, csak éppen nem tették, politikusai ugyanis lepaktáltak Sztálinnal még 1945-ben Jaltában. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodó szózat prózája alá, azt mintegy alátámasztandó, bekúszik a dob és a zenekarvezető Móczán Péter által kezelt basszusgitár kitűnően eltalált sejtelmes, egyben a feszültséget fokozó párosa, ami kiegészül Pálvölgyi Géza ugyancsak ideillő billentyűfutamával. Takáts Tamás énekével szintén nagyon jó dinamikával fokozódik a szám drámaisága, amire még rátesz egy lapáttal a vele duettet éneklő Malek Andrea.