Körülöttük szó szerint feketéllik a külváros népe, röpködnek a sértések és az utcakövek, de fentről még egy mosógép is érkezik a nyakukba. A zsaruktól könnygáz és gumilövedék a válasz. A háttérben előkerülnek az éles lőfegyverek.
Mintha Obertone: Gerilla című regénye kelne életre. Ez papíron még Franciaország, de itt már csak a rendőr francia. És ők is egyre ritkábban mennek be.
Ezek azok a városrészek, amelyek a magyar baloldal szerint nem is léteznek, és francia elvtársaik is „rendőri erőszakkal”, „rendszerszintű rasszizmussal” vagy „oktatási hiányosságokkal” próbálják elvenni a téma élét.
Cédric Jimenez legújabb, idén augusztusban mozikba került filmje, amelynek egyik csúcspontja az iménti jelenet, nem fullad a politikai korrektség mocsarába.
A BAC Nord (magyar fordításban Marseille északi része) megpróbálja a lehető legrealistábban bemutatni a marseille-i zsaruk életét. A gettókat, az erőszakot, az ellenséges környezetet, a frusztrációt, a sértéseket, a rendőri és politikai vezetés árulását. Itt a „kulturálisan sokszínű” negyedek tényleg színesek, a bűnnek nincs romantikája, és a rendőrségen belül is addig tart a bajtársiasság, amíg nem kell az embernek a saját bőrét mentenie. Szóval valósághű lett. És emellett feszült, látványos, pörgős és akciódús. Szerintem a rendőrségi témában készült francia filmek eddigi legjobbja.
A valós eseményeken alapuló történet főszereplőinek megválasztása is már merész húzás volt.
A civil ruhában és civil autóval járőröző, különlegesen képzett, a bűnözést az elkövetés helyén és idején felszámolni próbáló fedett rendőri egység, a BAC (Brigade anti-criminalité) megalakulása óta a lándzsa hegyének számít a gettókban. És napjainkra szinte már csak ők maradtak a frontvonalon. Ennek köszönhetően az adott negyedekben és a szélsőbaloldalon (Mélenchon, az elnökjelöltjük épp néhány hete jelentette be, hogy ha hatalomra kerül, felszámolja őket) ők a leggyűlöltebb alakulat. Szerintük az egység rasszista, túl sok benne az őshonos francia, túlzott erőt alkalmaz, ők maguk provokálják bűnelkövetésre a helyieket, funkciójuk egyenesen „a kirekesztett rétegek állami terrorja”. Eddig a filmipar is főleg a rosszfiúk szerepét osztotta rájuk, akik indokolatlanul terrorizálták az „elnyomottakat”. Ezzel a hagyománnyal szakított Jimenez, hogy őket tette meg filmje hőseinek. Nem egysíkú, idealizált hősöknek. Nekik is vannak hibáik, gyarlóságaik, gyengeségeik, de mégis érezzük, hogy ők képviselik a társadalom normális részét. És ez is mutatja, hogy mennyire félrement valami a francia filmgyártásban, mint ahogy az egész országban, hogy merészségnek számít már az is, ha a rendező a rendőr mellé áll a bűnözővel szemben.
