A Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnáziumban mutatta be legújabb, hiánypótló kötetét a Jancsó Alapítvány. A székely tudós, Jancsó Benedek itt tanított ugyanis 1887-től 1892-ig, ráadásul 1889-ben itt alapították az Egyetemes Közoktatási Szemle folyóiratot, melynek főszerkesztőjeként dolgozott. 2018 óta az alapítványnak köszönhetően az intézményben mellszobra is áll. Jancsó Benedek oktatáspolitikusi, köz- és történetírói munkásságát, nem feledve a Kolozsvárott 1878-ban doktorált, polihisztori műveltségű és sokoldalús tudósnak a trianoni időkben a székelységért vívott küzdelmeit (1928-ban, pályájának félszázados jubileumának ünneplésekor a Magyar Tudományos Akadémián Erdély Apponyijának nevezték), az alapítvány már több, saját kiadású kötetben mutatta be. A vitán felül a nagy elődök szellemiségében, a közjóért folytatott tevékenységükről beszámoltunk már korábban ITT és ITT is.
A Jancsó Benedek nyelv- és irodalomtörténeti munkássága című, roppant igényes kiállítású könyvben 11 tanulmányt, tanulmányrészletet olvashatunk. Akad itt mindenféle csemege a kuruc kor ma alig ismert, „az elernyedt műköltészet” frissítésére napjainkban is alkalmas katonaköltészetétől egy konkrét színészi, retorikai instrukciókat tartalmazó, úgynevezett szavalókönyvön át (a műfaj mára tudtommal kihalt – bár e könyv megjelenése előszele lenne föltámadásának!) Petőfi költészetének pesszimista vonatkozásaiig „az összes filozófia sötét problémájával”.
A kötetet Jancsó András, az életmű talán legavatottabb ismerője szerkesztette, az utószót Adamikné Jászó Anna nyelvész, irodalomtudós írta – tőle egyben tanulmányt is olvashatunk az említett Szavalókönyvről –, és az alapítvány eddigi kiadványaihoz méltón tökéletes egyensúlyban áll belbecs és külcsín: kemény fedél, ízléses tipográfia, tökéletes függelék névmutatóstul-mindenestül, vagyis minden apró részletre figyeltek; a belső borítón például a gelencei katolikus templom kazettás mennyezetének képeiben gyönyörködhetünk.
Igazi, fotelban lapozgatós, témák közt szemezgetős könyv ez, a fentieken kívül találunk benne Kölcsey-tanulmányt, elmélkedést a puszta magyar költészetre gyakorolt lélektani hatásáról és a magyar nyelvtan gyökereiről. De idézzük most kedvenceimet: egyik A kurucz-mozgalmak költészetéről című, miben a Csínom Palkó (tessék utánanézni, hány strófája van még az ismert nyitósorokon túl, és micsoda remek dalszöveg lenne ma is!) kezdetű dalról így töpreng Jancsó Benedek:
„Valami friss pajzánság vonul át az egészen, mintha éreznők azt az üde, friss, tábori életet, mely a harcz után szellős sátorok alatt lobogó éjtüzeknél bor és dal között vígan telik. Hasonló érzés, hasonló színezet vonul át az Erdélyi hajdútáncz című darabon is. […] Sajátságos színezetet ad a költeménynek az is, hogy az erdélyi hajdú sok oláh szót vegyít dalába, ehhez hasonlóval találkozunk még a Volt tót kurucz dalában, csakhogy itt inkább a humor kedvéért, a humoros hatásért van, mit az erdélyi kurucz daláról nem mondhatunk.”
Másik kedvencem a témát ritka ihletett fenséggel tárgyaló Petőfi pesszimizmusa című:
„Bár Petőfi agyában megvillan az a bizarr gondolat is, hogy hátha egy nagy fergeteg támadna, mely meghasítaná az eget és e nyíláson keresztüldobná a földgolyót, a föld halálát mégis az egyéni elmúláshoz hasonlóan csendesnek, csakhogy csendességében is nagyszerűsége miatt irtózatosnak festi.”
Olvasáskor nyugodtan engedjük kortársi közelségbe magunkhoz Jancsó Benedeket. Ránk fér.
Jancsó Benedek nyelv- és irodalomtörténészi munkássága. Jancsó Alapítvány, 2021.
Borítókép: Jancsó Benedek mellszobra szülőfalujában, Gelencén. Petrovits István munkája Köztérkép)
