Ó, street art, minek nevezzelek? – kérdi korunk ráérős töprengője, mert az utcaművészet kifejezés, bár használjuk egy ideje, nem csúszik igazán. Tegyük föl helyesebben a kérdést: mi mindent nevezzek street artnak? A Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria Budapest Street Archæology nevezetű kiállítását nézve a válasz szakmailag egyértelmű: graffiti (elsőre mindenki erre gondol ugyebár), matrica, paste up (csirizzel falra ragasztott vékony papír), stencil (sablonnal fújt minta), eredeti plakát, nyomtatott digitális grafika, kisplasztika, objekt és ready made (használati tárgy, mint műalkotás), valamint murál („hagyományos” falfestmény).
Olvasónk persze joggal csalódna, ha a valódi tűnődést elintéznénk holmi terminológiai listával – témánk ennél izgalmasabb.
A kiállítás címében szereplő, komolykodó archeológia szó nagy távlatokat ígér, pontosabban költői játékossággal füllent, még pontosabban: megengedi magának a jövőbe vetett bizalmat, hogy ezek a pillanat szülte, vizuális helyzetjelentések egyszer majd régészeti jelentőségűvé válhatnak. Vagyis a majdani korok emberei majd következtethetnek ezekből a jelen embereinek létállapotára, szociális és mentális környezetére, kulturális közérzetére. Ahogy kibontjuk a gondolatot, úgy válik egyre nagyobb és abszurdabb túlzássá, ugye?
A galéria tágas, világos, jó hangulatú tereiben pontosan azt látjuk, amit az utcán is látnánk (tisztelet a kivételnek, amiről később): holtvágányokon veszteglő, telegraffitizett vasúti kocsik indusztriális képi miliője, egy békebeli, piros postaláda (maga a tárgy gyönyörű!) néhány matricával, már-már festővászonná nemesített KRESZ-táblák, sőt egy teljes, eredeti faldarabot is behoztak a Nagytemplom utcából, rajta valami lépegető-szárnyas űrjárműben örvendező figura, á la Keith Haring, a faldarab előtt pedig afféle kordon-önparódia piros-fehér műanyag láncból. Értjük a viccet, ugye: behoznak valamit az utcáról a galériába, hogy kordon mögött nézegessük, mint egy Mednyánszkyt. E gondolati íven haladva oda jutunk, hogy az egész kiállítás egy vicc, geg, posztmodern blöff, hisz a vitrinekben nem szép tárgyak, hanem használt, széttaposott festékszórós flakonok (ahogy a street artosok mondják: kannák) állnak, a tárlókban pedig a témába vágó kiadványok, illetve az utcák művészeinek kézről kézre járó füzetkéi, az úgynevezett blackbookok.
Spontán, urbánus pillanatművészet a galéria (örökkévalóságot ígérő?) kultúrterében.
