Ó, street art, minek nevezzelek? – kérdi korunk ráérős töprengője, mert az utcaművészet kifejezés, bár használjuk egy ideje, nem csúszik igazán. Tegyük föl helyesebben a kérdést: mi mindent nevezzek street artnak? A Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria Budapest Street Archæology nevezetű kiállítását nézve a válasz szakmailag egyértelmű: graffiti (elsőre mindenki erre gondol ugyebár), matrica, paste up (csirizzel falra ragasztott vékony papír), stencil (sablonnal fújt minta), eredeti plakát, nyomtatott digitális grafika, kisplasztika, objekt és ready made (használati tárgy, mint műalkotás), valamint murál („hagyományos” falfestmény).
Olvasónk persze joggal csalódna, ha a valódi tűnődést elintéznénk holmi terminológiai listával – témánk ennél izgalmasabb.
A kiállítás címében szereplő, komolykodó archeológia szó nagy távlatokat ígér, pontosabban költői játékossággal füllent, még pontosabban: megengedi magának a jövőbe vetett bizalmat, hogy ezek a pillanat szülte, vizuális helyzetjelentések egyszer majd régészeti jelentőségűvé válhatnak. Vagyis a majdani korok emberei majd következtethetnek ezekből a jelen embereinek létállapotára, szociális és mentális környezetére, kulturális közérzetére. Ahogy kibontjuk a gondolatot, úgy válik egyre nagyobb és abszurdabb túlzássá, ugye?
A galéria tágas, világos, jó hangulatú tereiben pontosan azt látjuk, amit az utcán is látnánk (tisztelet a kivételnek, amiről később): holtvágányokon veszteglő, telegraffitizett vasúti kocsik indusztriális képi miliője, egy békebeli, piros postaláda (maga a tárgy gyönyörű!) néhány matricával, már-már festővászonná nemesített KRESZ-táblák, sőt egy teljes, eredeti faldarabot is behoztak a Nagytemplom utcából, rajta valami lépegető-szárnyas űrjárműben örvendező figura, á la Keith Haring, a faldarab előtt pedig afféle kordon-önparódia piros-fehér műanyag láncból. Értjük a viccet, ugye: behoznak valamit az utcáról a galériába, hogy kordon mögött nézegessük, mint egy Mednyánszkyt. E gondolati íven haladva oda jutunk, hogy az egész kiállítás egy vicc, geg, posztmodern blöff, hisz a vitrinekben nem szép tárgyak, hanem használt, széttaposott festékszórós flakonok (ahogy a street artosok mondják: kannák) állnak, a tárlókban pedig a témába vágó kiadványok, illetve az utcák művészeinek kézről kézre járó füzetkéi, az úgynevezett blackbookok.
Spontán, urbánus pillanatművészet a galéria (örökkévalóságot ígérő?) kultúrterében.
Ebben az értelemben nem látok többet a Deák 17-ben a street artból annál, mint amit például a Filatorigátnál láthatok, sőt jóval kevesebbet. A street art természetes „élőhelyének” megidézése pedig a térinstallálás szintjén teljesen következetlen: ha van egy eredeti postaláda, akkor a szintén előszeretettel matricázott és firkált utcai kuka miért csak a falra van festve? Ha a miliő láttatása volt a cél, miért nem hoztak még be ereszcsatornát, macskakövet, betondarabot, építési állványzatot, metróablakot, hirdetőoszlopot, meg esőcsendesítőt a buszmegállóból? Hogy az túlzás lett volna? Nem nagyobb, mint a tárlat címe… viszont jobban nézett volna ki!
A kurátori szándék az átlátható keresztmetszetre mindenesetre dicséretes: így lehet itt Kolodko Mihály (az ő kivételével minden alkotó a műfajban szokott álnéven szerepel) két kedves szobrocskája, és Szárnyas Doboz remek, nyilvánvalóan nem utcáról behozott installációi. Ezek műtermi alkotások, amik állhatnak-állhatnának utcán (is). Valamiféle korhangulat, korszellem vagy generációs „életérzés” megidézésére is történik kísérlet: 0036Mark a 70-es, 80-as, 90-es évek ikonikus magyar rajzfilmfiguráit helyezi új kontextusba; a graffitis Mézga Aladár, vagy a batmanjelmezes mexikói bőregér a Macskafogóból tényleg vicces. Csak ezek a viccek már 30 éve is mentek az elemi iskolában, mikor Petőfinek napszemüveget, Tinódinak meg elektromos gitárt rajzoltunk. Valami újabbat, művész úr…? Hasonló a helyzet a Donald kacsáékkal rajzfilmfiguraként ábrázolt Antall Józseffel: túl magától értetődő, túl elsőkörös, túl olcsón kaparja össze a nemzedéki kohézió illúzióját. Szárnyas Doboz legóépítménye, benne a kilencvenes évek többfajta, tipikus, műanyag játékfigurájával, teátrális taxidermiára hajazó jelenetekkel már jóval ravaszabbul, áttételesebben közelít a rendszerváltás körüli időkben felnövők alapélményeihez.
Összességében elmondható: izgalmas kérdéseket felvető tárlat született – a válaszokra azonban még várnunk kell.
A kiállítás ingyenesen megtekinthető a Deák 17 galériában 2021 december 17-ig. További információk ITT olvashatók.
Borítókép: Részlet a kiállításból (Fotó: Deák 17 galéria/Kuttner Ádám)
