A több, mint negven fiút két csoportra osztotta vezetőjük, Gyémánt Ádám, majd a táncegyüttes családjait gyalogosan, láncos bottal a kezükben keresték fel és énekelték el az ősi rigmusokat. A vezetők apa-fia programnak hirdették meg a Luca napi szokást, így csatlakozott a gyerekekhez tizenegy apuka is. Tegnap délután a pomázi Szent István téren is előadták a dalokat. A lányok pedig összegyűltek a próbateremben, hogy várják a kotyoló legénykéket, és csuhéjból angyalkát készítettek.
Luca napját az egész magyar nyelvterületen gonoszjáró napnak tartották, ezért különösen a boszorkányok rontása ellen kellett védekezni. Tápió vidékén például az ólak ajtajára fokhagymával rajzoltak keresztet, miközben mondták: Luca, Luca, távol légy! Csallóközben Luca-napkor nem adtak ki semmit a házból, nehogy a boszorkány kezére kerülve bajt hozzon a házra. A boszorkányok felismerésére szolgált a lucaszék.
A lucázás vagy kotyolás a fiúgyermekek házról házra járó, termékenységvarázsló szokása Nyugat- és Dél-Dunántúlon – olvashatjuk a Névnapok és népszokások című Sulinet-adatbázisban. Többnyire hajnalban, kisebb csoportokban mentek. A házba betérve engedélyt kértek: Szabad-e kotyolni? Ha megengedték, akkor ráültek egy tuskóra vagy szalmára és elkezdték az éneküket, amely az alábbi szöveggel kezdődött: „Luca -Luca kity-kotty, tojjanak a tiktyok, luggyok!” (azaz tyúkjaik, lúdjaik), majd termékenységvarázsló és jókívánságmondó szövegekkel folytatódott: Ennek az asszonynak annyi tojása legyen, Mint az égen a csillag, mint a földön a kövecs. Az ének és mondóka után szétszórták a konyhában a szalmát, majd várták, hogy a gazdasszony valami ajándékot (aszalt gyümölcsöt, almát, diót) adjon nekik. A szalmát a gazdasszony a tyúkok alá tette, hogy jobban tojjanak. Ha nem kaptak adományt, fenyegetőztek: „Egy csibéjük legyen, az is vak legyen!” (Zalaremenye (1935), Volly István gyűjtése)
A lucázó fiúknak azért is örültek, mert a hiedelem szerint, ha fiúgyermek érkezett elsőnek a házhoz, szerencse lett a tyúkok körül, ha azonban nő jött volna, a tyúkok nem tojnak és nem kotlanak. Sőt, attól is féltek, hogy egész évben törni fognak a tányérok.
Borítókép: A Kevély Táncegyüttes felelevenítette a kotyolás hagyományát (Fotó: Gyémánt Ádám)
