Mindig is vendégszerető volt az én kedves öreg barátom, aki nyolcvan fele járva azt vette a fejébe, hogy sorra jóllakatja ismerőseit. Megeteti a családját, jóltartja a barátait, és ha alkalma adódik rá, nagyobb vendégséget is rendez. Várja a jeles napokat, amikor a hozzá közel állókat leültetheti a terülj, terülj asztalkához, amelynek ovális lapja egyetlen tönkön áll, mintha a földből nőtt volna ki, mintha csak az öles fa gondolata lett volna, hogy törzséből terített asztal növekedjék. Engesztelésül azért az első fáért ott, a paradicsomkertben.
Nap mint nap megérintem a szélcsengőt, (téliesítéskor került be a konyhába évekkel ezelőtt, aztán bent maradt), finom hangja szétszóródik a házban, viszi a hírt a legkisebb zugba is: lehet jönni enni! Az a másik csengő, amellyel titokban csendítek évente egyszer, mélyebb hangon szól, olyankor elénekeljük, hogy „Jelenti magát Jézus háromszor egy esztendőben…”, végigmondjuk a teljes sort: nagykarácsony éjén nagy hó eső esett, hangos húsvét napján Duna megáradott, piros pünkösd napján rózsa megvirágzott – Jézus úgy jelentgeti már. Benne vagyunk a pillanatban, amelyben megmutatkozik a jövő. Az üdvtörténet részévé válunk épp, még ha csak sodródunk is az eseményekkel. Körülüljük a szépen terített asztalt, és ahogy nyúlunk az ételért, vagy vesszük a kenyeret, már a mozdulataink is megidézik az utolsó vacsorát.
A régiek ezt körültekintőbben csinálták (sok helyen a földre szalmát vetettek, hogy a szenteste éjjelén érkező vendég szállást találjon), de azért a mai asztalokról sem hiányzik az alma vagy a mák, és még a kenyérmorzsában is benne van az ígéret, hogy a következő év termékeny lesz, és a család bőségben élhet. Ami táplálja a testet, az a lelket is felkészíti a folytatásra. Hogyan hat a terített asztal a körülötte ülőkre? A közös evés összebékíti, és egymás felé fordítja az embereket, ez a fajta közelség már önmagában is ünnep. Karácsonykor nagy várakozással és hálás szívvel megérkezünk a terített asztalhoz.
Családi történeteink és népmeséink nem is igen különböznek ebben. A mese végén nagy lakomával ünnepelni, az a szálak elvarrását, az események lekerekítését jelenti, de valami újnak is a kezdetét. Berecz András mesehősének, Jánosnak a nyomába eredve az is megsejthető, milyen lesz a folytatás: milyen a túlvilág, a mennyország és a pokol? A pokolban furcsa látvány fogadja Jánost: nagy, kerek asztal mellett ülnek a kárhozott lelkek. Az asztalon kenyér, bor, finom falatok, sültek, sütemények, mi szem-szájnak ingere, ám mindegyiküknek hosszabb a kanala, mint a keze, így bárhogyan is igyekeznek, egy falatot sem tudnak a szájukba tenni. Ezért aztán mindannyian éheznek. Ott is hagyja János ezt a kompániát, inkább felfelé veszi az útját. Odafent a mennyország terített asztal, rajta kenyér, bor, finom falatok, sültek, sütemények, mi szem-szájnak ingere, ám minden léleknek hosszabb a kanala, mint a keze, így bárhogyan igyekeznek, egy falatot sem tudnak a szájukba tenni. De mit lát János? A jó lelkek hosszú kanalakkal egymást etetik.
Borítókép: Karácsonyi reklámfotó 1977-ből (Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)
