Sturcz János művészettörténész előadása nyitotta meg a Kánonváltás című konferenciát, és már a legelején súlyos gondolatokat vetett fel. Először is leszögezte, hogy fontosnak tartja az „egykánonrendszer” megszüntetését, mely úgy jöhet létre, hogy a különböző művészeti ágakban fel tudunk mutatni olyan jelentős értékeket, alkotókat, melyek az újat megalapozzák. Felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy a konferencia előadásai nem férnek bele az „uralkodó posztkommunista kánonba, szemléletmódjuk eltér az értékrelativizáló felfogástól”.
Márpedig Sturcz előadásából kiderült, hogy az értékek relativizálása korunk szellemi pestise. Idézte Pierre Bourdieu francia szociológus népszerű megfogalmazását, miszerint „művészet az, amit a társadalom művészetként fogad el”. Ezzel Sturcz szerint csak az a baj, hogy a társadalmat senki nem kérdezte meg erről, ráadásul a társadalom nem azonos a hazánkban különösen szűk, kultúraterjesztő elittel és a vele majdnem azonos kultúrafogyasztó réteggel, mely úgy mondja meg, hogy mi értékes, hogy közben nem definiálja az érték fogalmát.
A jelenkori kánon alapvető paradoxona, hogy értékrendje az értékek lerombolásából áll, ám korántsem a kritikai szemléletével van baj, hisz a kánon mindig a kulturális folyamatok konstrukció-dekonstrukció dialektikájából, egyensúlyi helyzetéből jött létre. Az alapelveket sosem vonták kétségbe, a tagadás normává tétele végleges torzulásukhoz, az értékek káoszához vezetett
– mondta a művészettörténész.
Sturcz szerint nem kell ragaszkodnunk ahhoz az avantgárdtól örökölt gondolathoz, miszerint minden értéket meg kell kérdőjelezni, helyette meg kell találnunk azokat az értékeket, melyekre az új kánon építhető.
Vannak-e örök értékek, vagy ez pusztán illúzió? Az értékek helyreállítására van szükség, a posztmodern kánonképző cinizmus megszüntetésére, alapvető értékek deklarálására. Örök értékek híján nem lennénk képesek értékelni a korábbi korok művészetét, ez is bizonyítja, hogy a léleknek van egy változatlan része – mely a történeti-technikai változások ellenére állandó –, ebből fakad az empátia lehetősége, ám a relativizáló szemlélet nem számol az emberi agy, elme és lélek állandóságával. A mi értékeink közé tartozik az élet szentsége, az emberi személyiség értéke, mely a személyes interakciókban tapintható ki, és az a nemzeti regionális keret, melyet a több irányból érkező koloniális akaratok támadnak
– mondta az előadó.
Sturcz János előadásának végén leszögezte: bármely művészeti vagy kulturális kánon csak szilárd értékek alapján lehetséges, a balliberális kánon és a posztmodern teóriák ab ovo alkalmatlanok a kánonképzésre. Derrida, Foucalt és Lacan követői szerint minden értelmezés egyben félreértelmezés is, ezért mindegyik egyenértékű. Viszont ezen érvelés bármilyen értelmezést értelmetlenné tesz, mert ha igaza van Hayden White-nak, és csak elbeszélések vannak, akkor mindegyik egyenrangúan hamis.
A Black Lives Matter művészetromboló performanszai, az Antifa, a szobordöntögetés, az újbaloldali szemlélet kultúra- és vallásellenessége túllépett a művészeti kánonon, egy radikális kulturális forradalom bontakozik ki. A militáns tagadás szellemisége elvet minden kompromisszumot
– mondta a művészettörténész.
A „puha hatalom” a legkeményebb
Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója A kulturális szuverenitás – konzervatív korszak felé című előadásában először a címbeli fogalmat magyarázta meg: a kulturális szuverenitáson a nemzetnek a kulturális egyediségét és az általa lakott államnak a kulturális egységét érti. A történész szerint ennek az integritását, a kulturális szuverenitást meg kell őriznünk minden kezünk ügyébe akadó eszközzel – a nemzetbiztonsági apparátustól kezdve a művészeti és művelődési rendszerig, azon túl pedig az egyéni és kollektív szellemi erőfeszítésekig. Napjainkban az állami stabilitást egyre inkább kulturális eszközökkel ingatják meg, lassan, de módszeresen, a kulturális területen végbevitt operatív akciók a kulturális egység felszámolására irányulnak, de gazdasági, jogi és diplomáciai eszközök helyett a „puha hatalommal” operálnak.
A kultúra az, ami létrehozza a társadalmat – kultúra nélkül nincs közösség, és enélkül nem működik a kultúra. Tőkéczki László történész, egyetemi tanárom szerint a kultúra az egyetlen szellemi hatalom, amely a társadalom széttartó erőit össze tudja tartani. Mindezek alapján nem nehéz belátni, hogy egy-egy állam szilárdságát a stabilitás adja, ennek előfeltétele a közös kultúra. Nemcsak a belpolitikai stabilitás az állam létérdeke, hanem a kultúra sértetlensége és állandósága. Nem a politikán keresztül kell beszélni a kultúráról, hanem a kultúrán keresztül a politikáról. A kultúra épsége a nemzeti szuverenitás előfeltétele, a kulturális szuverenitás fogalma az állami szuverenitás fatörzsének gyökérzete
– mondta Békés Márton.
A Terror Háza kutatási igazgatója szerint a nemzeti szuverenitást egyre inkább kulturális eszközökkel ássák alá. A huszadik században – ahogyan előtte is – birodalmi struktúrák fenyegették a nemzetállamok sérthetetlenségét, a globalizáció miatt ez átalakult, és immár nemzetközi, nem kormányzati, föderális testületek, üzleti körök akarják csökkenteni és a maguk javára kiszervezni az állami szuverenitást.
A hagyományosan államokhoz köthető eszközök – gazdasági, kereskedelmi, katonai – arzenálja már a múlté, most már sokkal inkább a puha hatalom által végzik a tevékenységüket, és valójában a soft power a hatalomfajták legkeményebbike. E hatalomnak aktivisták, NGO-k, külföldről finanszírozott pártok, tőkéscsoportok a kliensei. Ezek próbálnak itt „klónokat” létrehozni, melyek közvetlen veszélyt jelentenek a magyar állam szuverenitására
– mondta a történész.
Békés Márton szerint a kulturális hatalom egy globális elitnek a kezében van, és a XXI. század első két évtizedében pedig azt látjuk, hogy egy globális konfliktus kellős közepén vagyunk, melyben a multipoláris világ értékrendjének meghatározásáért zajlik a harc. Lothar Fritze német gondolkodót idézte, aki szerint két nagy ellentétpár létezik: az individualista, univerzalista és a kollektivista, partikularista. Ők vívják a kulturális hidegháborút. Az előbbiek a világmédiát uralják, kozmopolita individuális szövetséget hoztak létre balliberális és zöldpártokkal, rendkívül befolyásosak az egész világban.
A kollektivista, partikularista emberek mi vagyunk. A kulturális szuverenitás aláásása még erősebben zajlik mostanában: az LMBTQ, a BLM és a nyílt társdalom ideológiája, a család hagyományos fogalmának feloldása, a nemi hovatartozás fluiddá tétele mind ugyanannak a programnak a része, melyben a természetes, megszokott rögzítettségeket akarják feloldani. Az egymástól látszólag távol álló támadások egyetlen hadjárat részei. A kultúrán keresztül véghezvitt indirekt politikai befolyásolás közvetett hatalomgyakorlásnak minősül, ezzel a hazai szövetségeseik tudnak élni a szórakoztatóiparban és a tömegtájékoztatásban elfoglalt pozíciók által
– szögezte le a történész.
A konferenciát ma és holnap is élőben közvetítik az MMA honlapján.
Újjáéledő tradícióellenesség
Farkas Attila filozófus A dráma új felvonása: művészet és politika című előadásában arról a felosztásról beszélt, mely a politika és a kulturális szféra között létrejött a világban a huszadik században.
A gazdaság és a politikai vezetés a jobboldalé, a művészet és a kultúra birodalma a baloldalé. Ez a kompromisszum felbomlott a rendszerváltás környékén, amikor gazdaságilag és politikailag visszakerültünk ebbe a nyugati integrációba, és mi is vidáman bekapcsolódtunk ebbe a folyamatba. A frankfurti iskola filozófusai mondták ki, hogy komolyan kell venni a kultúripart, s ezzel megszabták a máig érvényes axiómát: irányt a kultúrába!; a politikát pedig hagyjuk meg a kapitalistáknak, konzervatívoknak. Franciaországban, Németországban és egyéb nyugati országokban ritkán kerültek vezető pozícióba szocialista politikusok, a kulturális szférát viszont a baloldali eszmék határozták meg
– mondta a filozófus.
A mostani jelenségeket elemezve a szakember elmondta: nemcsak arról van szó, hogy újbaloldali gondolatok kerülnek ismét elő, hanem a hagyományos 19. századi baloldaliság gondolatai is felélednek.
A cancel culture lényegét tekintve a múltat végképp eltörölni parancsával rokon, Theodor Adorno munkásságában is jelen volt a tradícióellenesség. Egyes közgazdászok úgy vélik, hogy a fejlődés korszaka lezárult, ezért egyre hangsúlyosabban kezelik az újraelosztás problémáját, ebben csúcsosodik ki a konfliktus, hogy milyen elvek alapján történjen ez. Szomorúan látom, hogy a marxista és marxi klasszikus szövegek egyre divatosabbak ebben a tekintetben is
– mondta Farkas Attila.
Borítókép: Előadás a Kánonváltás című konferencián (Fotó: Bach Máté)
