Lőrincz P. Gabriella beregszászi származású költő és kultúrszervező nevével jó eséllyel találkoztak már irodalomkedvelő olvasóink – ha nem kötete akadt a kezükbe, hát a számtalan publikáció egyikébe futottak bele az Irodalmi Jelenben, az Előretolt Helyőrségben vagy épp az Olvasat.hu-n, hogy a megszámlálhatatlan, határainkon inneni és túli irodalmi lapról már ne is beszéljünk. Idén Reflexiók címmel jelent meg esszé- és tárcakötete, mely főképp az említett lapokban megjelent prózai írásait tartalmazza.
Az esszé és a tárca nehéz műfaj, hisz kevesebb eséllyel indul az örökkévalóságba, mint a vers. Vagy kevésbé sarkosan: hamar elvesztheti aktualitását. Legkedvesebb tárcaíróm, Umberto Eco zseniális Gyufaleveleiben, illetve Bábeli beszélgetéseiben is sok olyasmiből indulnak ki a szövegek, ami mára a közelmúlt történelmévé vált – viszont a gondolatmenetek, amiken a kiindulópontból végigfut a szerző, meg a mögöttes emberi magatartás minden korban érvényesek lehetnek. Tárcáit bölcs humanizmus és humor teszi élvezetessé. Megint más a helyzet például Hamvas Béla bölcseleti, misztikus és képzőművészeti tárgyú esszéivel, amik egészen speciális tudatállapotba hozzák az olvasót, ha hagyja magát. Mindenesetre a hétköznapi dimenziókból való, olykor fájdalmas kiszakadás garantált.
Lőrincz P. Gabriella nem bölcselő, hanem költő, és nem mellékesen gyermekeit nevelő, hívő ember, aki az irodalmi életben való markáns jelenléte mellett két lábbal áll a földön, és akinek asztalára gyakran kerül olyasmi, ami saját kertben termett. Nem felülnézetből töpreng a világ dolgain, többek közt rengeteget utazik: iskolákba jár rendhagyó irodalomórákat tartani, kultúresteket szervez, jelen van Nógrádtól Kárpátaljáig. Tudja, hogyan kell megszólítani az embert, tudja, hogyan kell világosan beszélni, és beszéljen bármiről, a határon túliságtól Istenen és a hazaszereteten át leghétköznapibb örömeinkig és bánatainkig, azt élvezetesen, érthetőn és szívhez szólóan teszi. Közvetlen, gördülő és kedves szövegek ezek, a szerző szinte elcseveg az olvasóval, például az áramszünetről a Csönd címűben: „Természetesen örültem, hogy a hűtőben nem ment tönkre a lefagyasztott hús, és annak is, hogy nem kellett végül kézzel kimosnom a szennyest, és minden másnak is, amihez áramra volt szükségem, de jólesett egy kicsit kibillenni a szokásokból. Jó volt látni, ahogyan a fiaim a napsugárban fürödve olvasnak, ahogy a macskák a fűben hemperegnek, néha kergetik egymást. Vajon valóban ilyen kényszerhelyzetre van szükség? Áram- és mobilmentes napokat kell tartani? Ez a csodálatos csönd mindig ott van körülöttem, csak nincs időm észrevenni.”
Különösen izgalmas, mikor ugyanezzel a közvetlenséggel megy el a metafizikáig a szerző, például a Bölcsek című, költői eszmefuttatásban, aminek első sorainál még nem sejtjük, hogy némi apokrif réteget is érintve jutunk el az üdvtörténet előhívta önvizsgálatig: „Valami részeg vagy beszívott fazon tántorgott oda az egyik asztalhoz. Három, mondjuk három férfi beszélgetett, az épp megérkezett rendelésüket fogyasztották a bevásárlóközpont adventi forgatagában. Egy csillagász, egy történész és egy biológus. A férfi invitálta őket az egyik környékbeli házhoz, hogy nézzék meg, csodálatos dolog történt, megszületett egy gyermek, egy gyermek, akinek a születését megjósolták, és valójában a fogantatása is varázslatos. (…) Karsudas, Hior és Bazantor, az ötödik századtól Kaspar, Melkhior és Baltazar. Köthetjük a neveket egykori mágusokhoz, prófétákhoz, bolygók neveihez, bár nagyon sok kutatás folyt és folyik a titokzatos születés körül, az isteni titkok titkok maradnak. Hozzánk már Gáspár, Menyhért és Boldizsár jutott el, költők faragtak rímeket a születés köré, megfestették, kőbe vésték, zeneműveket komponáltak Jézus születéséről, és szinte az egész világ ismeri a történetet. De a három férfi elzavarja a hírhozót, ajándékért sietnek.”
Lőrincz P. Gabriella: Reflexiók – Esszék, tárcák. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021.
Borítókép: Lőrincz P. Gabriella (Forrás: Facebook)
