Csaknem nyolcvan évvel a Szőts István rendezte Emberek a havason című, az 1942-es Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon biennálédíjjal jutalmazott alkotás után „került” újra filmre Nyirő József. A hosszú szünetet elsősorban az magyarázza, hogy az ellentmondásos megítélésű közéleti tevékenysége miatt máig „címkézett” személyiségként kezelik az írót. Idősebb Farkas György református lelkész és Imreh István történész unokájaként azonban Farkas György jóval árnyaltabb Nyirő-képet kapott, több mint húsz dokumentumfilm rendezőként való jegyzése után pedig első játékfilmjében sikerült megjelenítenie egyik kedvenc ifjúkori olvasmányát, a Most már jöhetsz, Jézuska című novellát.
Az idillikus székelységképnek a valósághoz való közelítését, illetve a karácsony igazi üzenetének átadását célzó Most már jöhetsz… című alkotás után az 1933-ban megjelenő Uz Bence című regényből ihletődő Szemfedő révén – ahogyan a rendező fogalmaz – „rossz hollywoodi módra” az előzmények is elkészültek.
A Gyimesközéplokon, Csíkszeredában és Hargitafürdőn rögzített történet röviden arról szól, hogy a feleségével a havason élő Péter – alakítója Pálffy Tibor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze – édesanyját szekéren hozzák fel a völgyből, miután az idős asszony szeretné a fiával tölteni utolsó napjait. A visszainduló szekér kínálta lehetőséget kihasználva a feleség, Anna kisgyermekével lemegy az anyjához. Néhány napra rá Péter édesanyja meghal, Péter a havason készít ravatalt, de mindenáron pénzhez kell jutnia a tisztességes temetéshez. Egy találkozás azonban sok mindent megváltoztat.
– Már az első film megerősített abban, hogy Nyirő egyszerűen az emberekről, még inkább a székely emberekről ír, és nekem arról kell filmet készítenem, amiről ő ír, ugyanakkor minden eszközt megragadva annak bizonyítására, hogy művei korántsem népszínművek, ahogyan az elmúlt évtizedek feldolgozásainak többsége mutatta, hanem izgalmas emberi sorsok sorozata
– fogalmazott Farkas György.
A rendező szerint a Nyirő-történetekben szereplő emberek folyamatosan közel vannak Istenhez, erőteljes szakralitás szövi át ezeket a regényeket, novellákat, amelyekben esetenként bűnöket is elkövetnek esendő emberek.
– Az Uz Bence azonban sokkal inkább a különböző kultúrák találkozása – tartja a rendező –, úgy, hogy közben mindvégig megmarad „hétköznapi”, minden időben érvényes erdélyi történetnek. A székely és a zsidó ember találkozása, megkockáztatom, barátsága nemcsak önmagában elgondolkodtató, hanem az antiszemitizmus bélyegének tekintetében is, amelyet stigmaként égettek rá Nyirőre. Péter és Róth Sámi esete az Erdélyben együtt élő kultúrák szimbóluma. Zsoldos Jenő 1936-ban azt írta a Libanon című zsidó tudományos-kritikai folyóiratban, hogy
„az Uz Bence belső világának pillanatképekre bontott rajzai között aligha akad léleksajgatóbb és nagyszerűbb jelenet, mint Uz Bence és Róth Sámi találkozása”.
És mi tényleg ezt akarjuk megmutatni az embereknek.
A rendező a két főszereplő, Pálffy Tibor és a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, Dimény Áron találkozását is sorsszerűen szerencsésnek tartja. Pálffy az első filmből áthúzódó folytonosságot is biztosítja – Farkas szerint egyenesen keresték a szentgyörgyi színészre „szabott” Nyirő-történeteket –, Róth Sámi megszemélyesítőjének megtalálását pedig egyenesen ihletett pillanatnak tekinti. Akárcsak a forgatási helyszínekét, amelyeket Farkas előbb egymaga keresgélte, abban bízva, hogy ha őt megérinti a hely szelleme, a szereplőkre és a stáb tagjaira is hasonló hatást gyakorol. Ahogy az többnyire meg is történt, hiszen a forgatás során a Pétert alakító Pálffy Tibor úgy fogalmazott: lehetősége volt megtapasztalni, milyen nehéz lehetett a havasokon élő emberek élete. Péterről pedig azt mondta, a végleteket lehet játszani benne a gyilkostól, a legfőbb bűn elkövetőjétől, a bűnhődő, önfeláldozó emberig. Farkas György szerint annak érdekében, hogy a film ne a Székelyföldről kialakított tipikus képet erősítse, emberekkel igyekeztek eltakarni a természetet.
– Az emberek annyira közeliben látszanak, hogy a háttérben épp csak felsejlik a táj – mondta a rendező.
A tavasszal elkészülő, 35-40 perces film a szokásos útvonalat igyekszik követni: fesztiválokon való részvételek, majd a pályázati elvárásoknak megfelelően tévés, majd mozis bemutató. „Tanulnunk kell a Most már jöhetsz… sorsából, amellyel annak idején nyugatnak indultunk, ma már azonban tudjuk, hogy a hasonlóan csendes, de súlyos mondanivalót hordozó alkotásokkal előbb a keleti seregszemléket érdemes megcélozni” – ecsetelte a Sepsi Gergő operatőr és Tálas György producer által is jegyzett film rendezője.
Ha az első film esetében azt remélte, alkotása sokszor előkerülő klasszikus karácsonyi filmmé válik, a Szemfedőt szeretné idővel „visszaadni” a középiskolások magyar irodalom oktatásának.
A két történet immár időrendiségben felfűzve igyekszik megnyerni a nézőket, és hogy az eredeti terveknek megfelelően trilógiává kerekedik-e, az egyelőre a jövő, illetve a nézői fogadtatás kérdése. Elképzelhető azonban, hogy az esetleges harmadik rész immár nem Nyirő-alkotást dolgoz fel, Farkas György annak lehetőségét sem zárja ki, hogy immár idős emberként hazatérjen Amerikából Péter kisfia, és rácsodálkozzon ősei mai világára. Mi is kíváncsiak lennénk, vajon mit látna.
Borítókép: Emberek a Havason (Forrás: Hunnia Filmgyár Rt.)
