Az a különleges helyzet állt elő, hogy Kolozsvári András ötödik, Szarvascsoda című verseskötetével bő egy év után másodszor foglalkozunk rovatunkban. Ennek oka, hogy az erdélyi szerző gyűjteményes kötete most már sokkal könnyebben elérhető az anyaországi olvasóknak is, nemrég ugyanis megjelent a Napkút Kiadó gondozásában.
A kötet alcíme („… avagy adjátok vissza a magyar verset a lírának!”) szorul némi magyarázatra, ezért idézem a korábban, Bíró Béla tollából megjelent recenzió egy részletét:
Eszerint Kolozsvári András magát a költői formát (ezzel a kötettel is) hagyományos érzelmi-gondolati struktúrájához, a lírához szeretné visszaterelni. Hiszen a felszólítás bizonyos mértékben nyilván önmegszólításnak is tekintendő. A líra a hagyományos meghatározás szerint a szubjektív, belső tartalmak feltárulkozása, de eredendően mindig közösségi érzelmek (általában dalos) kifejezése.
„Szubjektív, belső tartalmak” – ezek kívánkoztak versbe egy olyan korszakban, amikor nem biztos, hogy szerencsés volt közölni azt, amit gondolt az ember. Kolozsvári András el is fojtotta ezt a fajta közlésvágyat magában, általános és középiskolai angoltanárként, később hírlapíróként tevékenykedett, pályája alakulását mint volt tanítványa, úgymond a partvonalról, de igen nagy érdeklődéssel követtem. A rendszerváltozás után még mindig úgy tűnt, hogy Kolozsvári András rosszkor született, hiszen nem volt mögötte irodalmi teljesítmény, mint a nála 10-15 évvel idősebbeknek, és nem volt már olyan fiatal, hogy befogadhatták volna a nála másfél-két évtizeddel fiatalabb, induló költőpalánták. A hatvanas–nyolcvanas években az erdélyi költők dobbantássorozatának minősülő Forráskötete 1980-ban meghiúsult, és Kolozsvári András eltemette magában a költőt. És nemcsak a költőt. Tucatnyi dokumentumriport-kötete (B. Kovács András néven) közül az első is csak 1997-ben jelent meg. Az első verseskötetére pedig 2014-ig kellett várni. A most megjelent Szarvascsodában zömében e században írt versek olvashatók, ám fellelhetők 1978–79-ben papírra vetett sorok is, ezekre külön felhívom az érdeklődő olvasók figyelmét.
Nem tagadom, hogy elfogult vagyok Kolozsvári Andrással szemben, s most újra végigolvasva szinte az egész kötetet, nagyon nehéz választanom egy frappáns idézetet valamelyik verséből. Viszont rájöttem, hogy elfogultságom oka nem csupán a személyes kötődés, hanem a néha önmagával szemben is kíméletlen őszinteség, amivel versbe önti tapasztalatait, és az a leheletfinom humor és önirónia, ami szintén gyakran tetten érhető a lírájában. „Félre az epikával, / le a lírátlan verssel, / Líra kell, mely nem egyéb, / mint gondolattá párolgott vereség. // Valaha ötven és százharminc éve / vertél dobot, / s kürtöt zengettél fennen. / Szirénaként vijjogsz / azóta rendben. // Vagy bötjnek havában / bujdosol velem, / vigaszom, te, s gyászom - / lelki'smeretem.” (Ars poetica anno 1978)
Az alkotót, szintén nemrég, a Magyar Írószövetség is tagjai közé fogadta, így joggal érezheti úgy, hogy lírája meghozta a vigaszt, többszörösen rendhagyó pályája elérte a méltán megérdemelt csúcsot.
Kolozsvári András: Szarvascsoda. Napkút Kiadó, 2021.
Borítókép: Kolozsvári András (Fotó: Tapodi Zsuzsa)
