Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát. Mindenki ismeri ezt a mondást, s ha eszembe jut, 1939. március 16-ra gondolok, amikor ismét magyar katona állt az ezeréves vereckei határon. És a korabeli filmhíradóra, az egymás nyakába boruló, ölelkező lengyel és magyar katonákra. Hasonló, horvát vonatkozású példát nem ismerek, de talán történhetett ilyen pár száz évvel ezelőtt, valamikor a törökellenes háborúk idején, hisz a horvát–magyar közös történelem eme hőskorára valóban illene a két jó bajtárs mondás (az 1848–49-es horvát–magyar háború már kevésbé). Példa erre a Zrínyi-család története s a hősiség örök eposza, a Szigeti veszedelem.
Már e hőskor megidézése miatt is érdekes az Ars et virtus című kiállítás, no meg azért, mert a közös nyolcszáz év a kultúrában, művészetben egyaránt nyomot hagyott. Mélyebbet, mint hinnénk.
De hogyha unják az érintőképernyős, agyondigitalizált okoskiállításokat, akkor feltétlenül nézzék meg az Ars et virtust. Ebben ugyanis azt kapják, amit egy múzeumnak nyújtania kell: eredeti és értékes műtárgyakat, egy eredeti koncepció részeként, több teremben.
– A tárlat a középkortól, Kálmán király 1102-es horvát királlyá koronázásától egészen 1918-ig mutatja be a két ország kulturális történetét. Közös történelmi személyiségeket, művészeket; nem a politikai alakokat hangsúlyoztuk, hanem a mecénásokat mutatjuk be – mondta Bódai Dalma történész, a kiállítás projektmenedzsere.
És ha már értékes műtárgyakat említettem, többek között kiállították a szigetvári Zrínyi Miklós sisakját és szablyáját – mely a bécsi Kunsthistoriches Museum tulajdona, és utoljára 1896-ban volt az országban! –, s persze a tárlat bőven foglalkozik Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter alakjával, hisz egyik a magyar, másik a horvát nyelv nagy klasszikusa lett.
De egy igazi kuriózumot is láthatunk, melyre kevés példa akad a művészettörténetben: Szegedi Lukács (1470–1510) püspök sírkövének töredékeit. A Szegeden született püspök itáliai egyetemeken tanult, boszniai főpásztor, majd zágrábi püspök lett. Eddig csak reneszánsz sírkövének töredékeit ismerték – a fej körüli részét. Mivel 2020 márciusában, a nagy zágrábi földrengés idején megsérült a székesegyház, beomlott a padozata, és előkerültek Szegedi Lukács sírkövének nagyobb töredékei. Mindez azért érdekes, mert ötszáz év múlva Budapesten állították össze újra a sírkő részeit – a meglévő fejrészen látszik, hogy konzerválva van, tisztább a márvány színe, a nemrég előkerült darabokat még nem restaurálták.
A kiállítás középső termének egyik ékköve Majláth Györgyné udvarhölgyi díszviselete, melyet az 1867-es koronázásra magyarosra szabtak át. Bemutatják a korszak legjelentősebb művészeit is, Munkácsy Mihály képei mellett Vlaho Bukovac, az egyik legnagyobb horvát művész festményei szerepelnek, illetve az országos és világkiállítások horvát, illetve magyar szerepléséről is megtudhatunk egyet s mást. A két ország közös heraldikai reprezentációjának relikviáit is kiállították. A kora újkorban a Habsburgok uralma alá került mindkét királyság, és a koronázáskor a Habsburg királyok is fellovagoltak a koronázódombra, majd szablyájukkal a négy égtáj felé suhintottak.
A felvonuláson a Szent Korona országainak zászlait is hordozták, a kiállításon látható horvát címeres koronázózászlót pedig 1647 óta először hozták Magyarországra (legutóbb Esterházy László hordozta IV. Ferdinánd pozsonyi koronázásán).
Az Ars et virtus egyik különleges része a Pejácsevich Dórának, a horvátok első női zeneszerzőjének szentelt rész. Ő Budapesten született, a horvát bán lányként. Magyar édesanyjától tanult zongorázni, a kiállításon pár romantikus szerzeményét is meghallgathatjuk (s ebben a részben nem is zavaró a kis képernyő és hangszóró).
Borítókép: Szent István zágrábi ereklyetartója (Fotó: Mohai Balázs)
