Mennydörgéslekvárral az óriások ellen?
A Vízitündér-sorozat egy kolozsvári alkotóműhely projektje. A folklórból ismert tündérmeséket modern köntösbe öltöztető széria nyitókötete 2020-ban elnyerte a legjobb új magyar képregénynek járó Alfabéta díjat, és idén kijött a második epizódja.
A folytatás tíz évvel az első füzetben bemutatott események után játszódik. Az aranyat őrző tündérek elhagyták a vidéket – ahol immár csupán ólom és pirit található –, az emberek városát pedig fészkekben élő, repülni képes óriások fenyegetik. Az emberi települést vezető Vladimir legfőbb célkitűzése tehát, hogy hatékony fegyvert találjon ellenük.
Gyermeke, Ilona úgy véli, kell lennie tudományos megoldásnak a varázserő előállítására, apja ugyanakkor óva inti attól, hogy behatóbban foglalkozzon a kérdéssel. Több se kell Ilonának: pajtásaival együtt kísérletsorozatba kezd, hogy meggyőződjön a mágia hasznosíthatóságának feltételeiről, hiszen úgy tűnik: az óriások és emberek közötti háború elkerülhetetlen.
A folytatás tehát tovább halad a nyitórésszel megkezdett úton: a folklór elemeit ötvözi a tiniket célzó fantasyk elemeivel. Mivel az első oldalakon még nem feltétlenül világos, ki kicsoda és milyen viszonyban van a másikkal, a nyitórész ismerete nem elengedhetetlen, de megkönnyíti a befogadó dolgát.
Surducan Maria szemet gyönyörködtető, játékosságot hordozó rajzai mellett az ízes nyelvezet is a népmeséket idézi. A Vladimir kísérleteinek végtermékére – a befőttesüvegekbe zárt villámokra – megalkotott „mennydörgéslekvár” élvezetes nyelvi lelemény. Annál nehezebben érthető, miért kell olyan szavakat is a szókészlet részévé tenni, mint az „ok”, mármint: „oké, okés”. (És ha már itt tartunk, hadd jelezzük, egészen halkan: a „konvoj” szót j-vel írjuk, nem ly-nal.)
Ami magát a történetet illeti: egyáltalán nem unalmas, de mintha kissé esetleges lenne, ráadásul hiányérzetet kelt az olvasóban. A legfontosabb kérdésekre – miért hagyták el a tündérek a Tündér-hegységet?, hol tartózkodik jelenleg Ilona édesanyja, a sorozat címszereplője? – nem kapunk választ.
A lezárás ugyanakkor folytatást sejtet, vagyis tipikusnak mondható átvezető résszel van dolgunk: ha a történet eljut a befejezésig – és az legalább olyan erős és hatásos lesz, mint a nyitórész –, senki sem fogja felhánytorgatni, hogy a második epizód elmarad az elsőtől. Így viszont, hogy eddig összesen két epizódja jelent meg, nyilvánvaló a különbség – az első javára. Hiszen – ahogy az egyik olvasó írja róla a Moly.hu-n – „ez most kicsit olyan se füle, se farka lett”.
(Vízitündér 2. – A vízitündér lánya. Illustrart, Kolozsvár, 2021. 77 oldal, 3900 forint.)
Ha Crom is úgy akarja
Az amerikai Robert E. Howard megteremtette Conan, a barbár a Weird Tales című pulp magazin 1932. decemberi számában lépett az olvasók elé, és mára a (hard) fantasy egyik legnépszerűbb karakterévé vált. Így nem csupán tengerentúli alkotásokban bukkan fel, de európaiakban is.
Jelen album például az Éditions Glénat nevű francia kiadó 2018-ban indult – Howard azonos című novelláinak képregény-adaptációit kínáló – Conan-sorozatának három legjobbnak ítélt darabját tartalmazza.
A nyitótörténetben – Túl a Fekete folyón – a főszereplő Aquilonia seregének zsoldosa, és a királyság határát jelentő Fekete folyón rendre áttörő pikt törzsek ellen harcol. Mivel erősen kérdéses, hogy átfogó támadás esetén az aquilon haderő meg tudná-e védeni a határhoz legközelebb eső erődöt, Conan átkel a folyón, és lehetetlennek tűnő küldetésre indul az ellenség földjén, az őserdőben.
Az alaphelyzetben nem nehéz felfedezni néhány valós eseményt: a Római Birodalom bukását részben a limesein belül jutó germán hordák okozták, a XVIII. század nyugat felé tartó amerikai telepesei rendre megütköztek a terjeszkedésüket lassítani kívánó indiánokkal.
A történet azonban nemcsak a történelmi áthallások miatt érdekes, de azért is, mert ebben olvashatók az önvallomással felérő sorok arról, hogy Howard miért épp olyannak alkotta meg Conant, amilyennek megismerhettük: „A civilizáció csak átmeneti állapot. Az ember természetes állapota a barbárság.”
A fekete kolosszus című epizódban Conan immár Khojara seregének tagja, és a királyság élén álló Yasmela hercegnő fordul hozzá: vezesse csapatait a szomszédos Kothtal vívott csatában. Az ütközet során aztán bebizonyosodik, hogy a támadók nem emberi hatalom támogatását bírják, és a szépséges hercegnő is veszélybe kerül. A kimmériai tehát megmarkolja a kardját, és…
A történet a sumer és akkád civilizáció fénykorát idéző környezetben játszódik, egy csaknem húszoldalas, lendületes képekkel elbeszélt csatajelenetet tartalmaz, és Yasmela személyének köszönhetően némi erotika is helyet kapott benne.
A záródarab, a Zsiványok a házban Conan ifjú éveibe enged bepillantást, amikor hősünk még tolvajként tevékenykedett. Egy meg nem nevezett város nemesembere felbéreli, hogy végezzen ellenlábasával, a település hatalmi viszonyaira meghatározó befolyást gyakorló pappal, Nabodinus-szal. Az egyházi méltóság házában aztán kiderül: a legfélelmetesebb ellenfél nem a vörös pap, hanem…
A történet meglehetősen kevés fantasyelemet tartalmaz, főleg a kalandregények eszköztárát alkalmazza. Hatását a szövevényes intrikák és hatalmi játszmák bemutatása, valamint a már jelzett ellenfél megválasztása és ábrázolása biztosítja.
E gyönyörű kiállítású válogatás a hard fantasy esszenciája. Aki tehát kedveli a zsánert, annak semmiképp sem fog csalódást okozni, aki pedig eddig nem merészkedett mélyebben e számára idegen tartományba, talán épp e kalandok olvastán kap kedvet hozzá.
A magunk részéről csupán egyetlen kérdést intéznénk a kiadóhoz: ugye, az eredeti sorozat további nyolc részét is megjelentetik magyarul? Jó, jó, sejtjük, mi a válasz: ha Conan istene, a barátságosnak éppen nem mondható Crom is úgy akarja, talán.
(Conan, a barbár – Elveszett legendák. Képes krónikák kiadó, 2021. 180 oldal, 6930 forint.)
Borítókép: Az erdélyi Szent Anna-tó (Forrás: Wikimedia Commons)
