Mit tehet népi építészeti örökségével egy Pest megyei kisváros, mint amilyen Biatorbágy akkor, ha ugyan meg kívánja őrizni azt a jövő nemzedékének, viszont nem szeretné, hogy a legötlettelenebb megoldásként egy szokásos tájház váljék belőle: egy skanzenszerű, porosodó kulcsos ház, amelyet csak kivezényelt iskolások és néha egy-egy néprajzos elkötelezettségű turista látogat meg. Mi lenne, ha ehelyett olyan tartalmat és funkciót adnának neki, amely a valóban létező igényekhez igazodik?
A budapesti Szabadság (Ferenc József) híddal egyidős, ám furcsamód mégis csak a közelmúltban ideiglenesen műemlékké nyilvánított kettős viaduktjáról nevezetes Biatorbágy más, országosan kevésbé ismert építészeti értékekkel is büszkélkedhet. A település biai részén a XVIII. század végén épült Szily–Fáy-kastéllyal és a hasonló korú biai református templommal közrefogva épségben megmaradt két jellegzetes dunántúli hosszúház. A háromosztású, oromfalas, tornácos parasztház egy valahai módos gazda százhúsz éves néhai otthona. – E házcsoport őrzi a település ősi beépítési módjának azt az alapszerkezetét, mely a mozgalmas terep miatt kialakult szabálytalan, organikus utcaszerkezet dunántúli szalagtelkes/fésűs beépítését jelenti – fogalmaz az építészeti szakértő, ezért is alkot ez az utcaszakasz helyi védettségű épületegyüttest. A kastélyhoz közelebb eső parasztházat korábban már felújította az önkormányzat, itt Bábosház működik, jól kiegészítve a közelben nemrég átadott óvoda és a kastélyban működő iskola szerepét.
A Nagy utca 33. szám alatti másik hosszúház azonban a megsemmisülés határán táncol. Állapota lépéskényszerbe hozta a települést. Lehetőségként felmerült a bontás is, de szerencsére az önkormányzat értéktárbizottságának elnöke, a magát lokálpatriótának tartó Nánási-Kézdy Tamás – civilek segítségével, a képviselők többségét maga mellé állítva – síkra szállt a megmentéséért. Az ügynek megnyert Tarjáni István által vezetett testület így végül a műemléki színvonalú rekonstrukció és a hasznosítás mellett döntött. Ebben szerepet játszott az is, hogy az építész szakértő figyelemre méltó építészeti részletekre hívta fel a figyelmet.
Fotó: Teknős Miklós
A sóskúti kőből és apró téglából épült gazdaház megmentésének nem is elsősorban az anyagi vonzata okoz igazán fejtörést, hanem hogy az értékmentésen túlmutató haszna is legyen a költséges lépésnek. A megoldás kulcsát a Nánási-Kézdy házaspár nőtagja, Nánási-Kézdy Zsófia dolgozta ki. Az általa kitalált Értékek Háza egyesítené magában a helytörténeti gyűjtemények, a művelődési házak, a turisztikai információs központok és a lokálpatrióta szellemi műhelyek erényeit.
A budai agglomerációban lévő, egykor többségében a református magyarok lakta Bia és a katolikus német nemzetiséggel betelepített Torbágy 1966-ban lezajlott végleges egyesítésével jött létre Biatorbágy. A kertvárosias település lakossága az elmúlt három évtizedben megháromszorozódott. A bevándorlók többségét túlnyomórészt a fővárosból zöldövezetbe vágyó kiköltözők, főként a polgári középosztály családjai alkotják. A jövevények azonban vajmi keveset tudnak új lakóhelyükről, ennélfogva nem is képesek a kerítésükön kívüli világhoz különösebben kötődni – noha erre egyébként belső igényük volna. Erre mutatott rá az eset, amikor az önkormányzat kísérletképpen helytörténeti kisvasutat indított, amire akkora volt az érdeklődés, hogy többször kellett fordulnia a járatnak – emlékszik vissza az értéktárbizottság elnöke, aki szerint nyilvánvaló, hogy az emberek nem szívesen élnek lélektelen alvóvárosokban. Meggyőződése, hogy belső igényük van az új otthon értékeivel való megismerkedésre, a beilleszkedésre, az azonosulásra, főleg, ha az adott település mellesleg tényleg szerethető közeg.
– Csakhogy eddig kevésbé volt lehetőség megismerkedni Biatorbágy múltjával és értékeivel, hiszen a működő kulturális intézményeknek ez nem is kiemelt feladatuk, azok más fontos funkciókat töltenek be – veszi át a szót a hasznosítási koncepciót kidolgozó Nánási-Kézdy házaspár nőtagja, Zsófia, aki művelődési menedzserként – felkérésre – egy alapítványi formában működtetett Értékek Háza-koncepciót dolgozott ki. Ez a működési modell, mint mondja, újszerű módon szolgálja majd a település megismerhetőségét. Helytörténeti gyűjteményi funkciójában helyet ad annak a temérdek fotónak, filmnek, írott és nyomtatott forrásnak, illetve tárgyi emléknek, amelyet ma különböző helyeken felhalmozva, rendezetlenül őriznek. Ezek rendszerezése és publikálása, kiállításon és kiadványokban való megjelenítése is a tervezett feladatok közé tartozik. Művelődési házi funkciójában olyan vetítéssel egybekötött előadásokat, kisebb konferenciákat, időszaki kiállításokat kínál majd a ház, amelyek tartalmát mindig az adott helyismereti téma felkért szakértői állítanák össze. Turisztikai központ szerepében pedig inspirációt ad az ide látogatók számára (itt haladhat el a Budapest–Balaton kerékpárút) a város és környéke látnivalóinak, kulináris kínálatának, helyi kézművestermékeinek megismeréséhez.
Mindennek a sikere persze jórészt attól függ, hogy az önkormányzat által életre keltett alapítvány munkájában tevékenyen részt vevő helyi kulturális intézmények, helyi értelmiségiek, az értéktárbizottság tagjai képesek lesznek-e együtt élettel megtölteni az öreg parasztházat. Ezáltal az intézmény képes lesz segíteni lokálpatriótává válni azoknak is, akik ma még csak egy agglomerációs alvóváros lakóinak érzik magukat, mit sem tudva lakóhelyük valódi múltjáról. Ehhez az ambiciózus misszióhoz az épület műemléki helyreállítása a kezdőlépést jelenti.
Borítókép: A jellegzetes dunántúli hosszúház egy valahai módos gazda százhúsz éves néhai otthona (Fotó: Teknős Miklós)
