Csillársztori

Ahogy megszokott dolog egy festő vagy szobrászművész esetében, hogy szignózza az alkotását, hasonlóan a munkájára büszke kézművesben is él a vágy, hogy személyes nyomot hagyjon az utókor számára. A különbség csak az, hogy a mesterek többnyire szerényen, nem látható helyekre, gyakran időkapszula-szerűen rejtik el kézjegyeiket. Ez a régi iparos hagyomány folytatódott a Budavári Palotában tavaly újjáépített és átadott Szent István-terem ötvösremekei esetében is.

20211125 Budapest Budai Vár Szent István terem csillárok Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

Az egykori csillárok, falikarok, szellőzőrácsok, a kilincsek és a kandalló előtti szikrafogó hiteles másolatainak elkészítéséért a Várkapitányság megbízásából Vecsey Ádám ötvös-restaurátor felelt, ő irányította a munkában részt vevő szakembereket, akiknek a nevei az ő kezdeményezésére kerültek aztán fel a három csillárra. A begravírozott aláírások természetesen rejtett helyen vannak, csak felülről, némi keresés után láthatók.

Az ily módon halhatatlanná tett mesterek között van modellkészítő, tervező, grafikus, öntő, hegesztő, fémrestaurátor, cizellőr, ötvös, fafaragó, kovács, esztergályos, sőt volt, aki több száz inda cizellálásának végtelenül monoton munkafolyamatát végezte, de mint azt Vecsey Ádám hangsúlyozza, a kiválasztott emberek kivétel nélkül megérdemlik nevük megörökítését.

A Nemzeti Hauszmann-program keretében újjáépített Szent István-terem esetében deklarált cél volt ugyanis, hogy minden részlet tökéletesen egyezzen a háborúban elpusztult eredetivel. 

Márpedig ez a szinte lehetetlennek tűnő elvárás a résztvevők elszántságának köszönhetően mégis teljesült, amit az is alátámaszt, hogy azóta sem akadt egyetlen szakmai kritikus sem, aki akár csak a legapróbb eltérésre is rá tudott volna mutatni.

A terem elkészültét hatéves kutatás, dokumentumok és fényképfelvételek ezreinek tanulmányozása, analógiák felkutatása előzte meg. 

A csillárok és falikarok esetében a fennmaradt fényképek önmagukban nem adtak volna választ minden kérdésre, de egy szerencsés véletlen segített a másolatok elkészítésében. 

Kiderült, hogy az egykor dúsgazdag Groedel fivérek budapesti villájában túlélte a történelmet az a szalon, amelyet a Szent István-terem analógiájára készíttettek el maguknak, persze kisebb méretben és szerényebb tartalommal. Kortársként ők még meg tudták bízni azokat a vállalkozókat, akik a királyi rezidenciában, Hauszmann Alajos megbízásából nyújtották tudásuk legjavát. Groedelék két-két aranyozott sárgaréz csillárja és falikarja tehát annak a Kissling Rudolfnak a bronzárúgyárában készült, akinél a Szent István-terem eredeti csillárjai is születtek. Sőt, az öntvények túlnyomó része valószínűleg egyazon öntőformákból kerültek ki. A lényegi különbség csak annyi, hogy míg a Szent István-terem nagyobb csillárjainak abroncsa nyolcszögletű, addig a Groedel-villában lévő kisebbeknek csak hat oldala van.

– Öt évvel ezelőtt csak kétszer négy órát foglalkozhattunk a csillárok és a falikarok formalevételével, ezért rohamtempóban kellett dolgoznunk, hiszen nem volt szabad leszerelni vagy szétszedni sem őket – emlékszik vissza Vecsey Ádám. 

– Az egyik csillárt és falikart 3D-s technológiával tapogatták le, a másik kettőről a biztonság kedvéért hagyományos módszerekkel, szilikonnal és plasztilinnel, egyfajta gyurmával vettük le a mintákat. A nehéz körülmények miatt nem lehettünk biztosak ugyanis a 3D-szkennelés sikerében, és jól is tettük, hogy aggódtunk, mert a régi módszer vált be. A falikarok kilencvenöt százalékban megegyeznek a Szent István-terem eredetijeivel, mindössze a csavarok díszburkolatai és egy hegyikristály akantuszleveles foglalata tért el az eredetitől, ezeket a kinagyított korabeli fotók alapján rekonstruáltuk. 

Ugyanakkor a Groedel-villa és a Szent István-termi csillárok között már huszonöt-harminc százalék volt az eltérés, amihez sok, különböző szögből készült korabeli fotót kellett végigpásztázni milliméterről milliméterre. Az eredeti csillárokat sárgarézből készítették és keményforrasszal állították össze, de ezt ma már ekkora méretben senki sem tudja, mi bronzot használtunk, amelyet hegesztettünk. Az eltelt százhúsz év alatt bizony sokat változott a technológia, ugyanakkor kiveszett egy sor szaktudás. Az öntési módszerek is korszerűsödtek, de mindez semmit nem von le az eredményből. Láttuk a Groedel-villában, hogy mattá, barnássá váltak az egykor aranyfényes felületek, hiszen Kisslingék a sárgaréz öntvényekre közvetlenül vitték fel az aranyozást, és a réz rövid egy idő után átdiffundál az aranyrétegbe, amely ettől óaranynak tűnik. Ebből tanulva a bronzra vékony nikkelréteg került és csak arra a 22-23 karátos arany, hogy a nikkel elszigetelje egymástól a két anyagot. Mondhatjuk tehát, hogy a mi megoldásunkat a tudomány szülte, és remélhetőleg tartósabb, mint az eredeti. Ez igaz a beépített világítótestekre is, amelyeket a Tungsram fejlesztett ki a száztizenöt éves eredetivel megegyező foglalatnak és külső formának megfelelően, de természetesen mai műszaki tartalommal.

Vecsey Ádámban felmerült a gondolat, hogy egy-két évszázad múlva már aligha fogja tudni az utókor, hogy vajon kiket és miért tisztelhet a Szent István-terem csillárjaiban elrejtett nevek mögött. Hogy ez ne így legyen, kérlelhetetlenül elkötelezett kutató-restaurátorként azt tervezi, hogy dokumentációs céllal megírja és ki is adja könyvben a Szent István-terem ötvösművei újrateremtésének szakmai történetét, amelyben egy fejezet erejéig kitér majd a résztvevők kilétére is. 

A mester rejtett kézjegye           Fotó: Mirkó István

Mert ugye milyen jól jött volna most egy 1902-ben kelt hasonló forrásdokumentum!

Borítókép: A Szent István-terem csillárjai (Fotó: Mirkó István)