Egy hungarikum évszázadai

Fülöp Zoltán Ottó kulturális antropológus és kulturális örökség szakember A borvíztől a hungarikumig című könyvé­ben a gasztronómiai javak jelentéstartalmának történeti változásait tekinti át – a szikvíz példáján keresztül – a XIX. század első harmadától a XXI. század elejéig.

Szikvíz gyár Fotó: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

A kötet hat fejezetből áll, s ezen egységekben a szikvíznek – mint nemzeti, gasztronómiai és a kulturális örökségben is számontartandó (gazdasági értelemben vett) jószágnak, illetve az arra épülő kulturális antropológiai, történeti muzeológiai és kulturális örökség szempontból fontos tartalmaknak (így például a fröccsnek vagy a szódavíznek, illetve a szikvízkészítésnek) – a tárgyi emlékeit, szellemi emlékezeti mintázatait, s magának a szikvíz fogalmának a kulturális reprezentációját és múzeumi kontextusba való helyezését mutatja be a szerző.

Különösen érdekes a második egység, amely a szikvíznek mint kulturális jelenségnek a történeti alakváltozásait ismerteti: tehát a szikvíz és a szódavíz kialakulásának, termékké válásának, modern gazdasági értelemben vett jószággá válásának a folyamatát mutatja be. Elsősorban ennek a kialakulásától a XIX. századi tömegtermékké válásának a folyamatára fókuszálva, de az államszocializmus kori rögzített árú termékről vagy éppen a rendszerváltozás utáni tartalmáról, az ipartestületek újjászervezésének korszakából is kapunk információkat.

A kötet egyik szakmailag is jelentős eredményeket közlő fejezete az, amely egyrészt az egységes élelmiszeripari szabályozást vizsgálja, másrészt a táplálkozáskultúrának a kulturális örökség tartalmi alakulásában elfoglalt helyét – a kortárs fogalomalkotási és szemantikai diskurzusban is elhelyezve – mutatja be.

Így aztán a gasztronómiai javakat mint az örökségkonstruálásnak és az „örökségiesítésnek” a tárgyát elemzi. Egyrészt annak a szakmai modelljeit, másrészt pedig az európai jogalkotásbeli szempontjait és dimenzióit elemzi ezeken az oldalakon a szerző. Itt két jó gyakorlatot mutat be. Az egyik a HÍR, tehát a Hagyományok, ízek, régiók védjegynek a tartalma. A másik pedig – ami nagyon fontos, újdonságértékű és az elmúlt egy évtizednek a jogalkotásához és magyarországi gyakorlatához kötődik – a hungarikumok világa.

A könyv értékes dimenziójának tartom, hogy nemcsak a piaci és versenymarketing, hanem a politikai marketing és a politikai kommunikáció szempontjait is értelmezi: így a szikvizes üvegeken 1920 után megjelent „Nem, nem, soha!” és „Mindent vissza!” felirat vagy az államszocialista korszakban nyomtatott, szikvízfogyasztásra buzdító plakát, amelyen egy munkásköpenyt viselő dolgozó nő emeli poharát.

Szükséges a kötet értékeként megjelölni, hogy szerzője primer forrásokat használt: a Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltárának és Nógrád Megyei Levéltárának iratai mellett számos múzeumi adatot és tárgyat is bevont vizsgálatai körébe, akárcsak korabeli – az 1800-as közepétől az 1900-as évekig, nagyjából egy évszázadon keresztül kiadott különböző – sajtótermékeket (a Vasárnapi Újságot éppúgy, mint például a Wiener Weltausstellungs-Zeitungot, a bécsi világkiállításhoz megjelenő századfordulós újságot).

Fülöp Zoltán Ottó: A borvíztől a hungarikumig. Balassi Kiadó, Budapest, 2021.

Borítókép: Katona Sándor szódavíz gyára, előtte a tulajdnossal (Fotó: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)