Ismert, hogy Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából 2023, sőt már az idei esztendő is az egyik legnagyobb és talán legismertebb magyar költő emlékéve. Ám 1823 más nevezetes születésnapok és események éve is, amelyek szintén s méltán kaphat(ná)nak emlékévi tisztelgést.
Hiszen 1823 januárjában született Madách Imre is, márciusában gróf Andrássy Gyula, s épp egy év múlva lesz kétszáz éve, hogy Kölcsey Ferenc pontot tett a Hymnus letisztázott kéziratának végére. Így egy év múlva ünnepeljük a Himnusz 200. születésnapját, amely egyúttal a magyar kultúra napja, immár 33 éve.
A „cellájában kulcsolt kezekkel ülő” csekei remete kétszáz éve, sőt élete végéig sem tudhatta, hogy – egyébként az általa nem a legjobbnak tartott – költeménye valódi magyar néphimnusszá, sokáig nem hivatalos, majd 1989-ben végre hivatalos nemzeti himnuszunkká válik. Miként azt sem, hogy bár jeles költő és politikus, s a reformkor talán legkiválóbb szónoka volt, személye azonosul a költeményével és költeménye a nemzettel. Mint Babits írta Kölcseyről:
neve már alig jelentett mást, mint a magyarság sóhajtó száját s fohászkodó keblét.
Illyés szerint a Himnusz
azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki.
Hosszú és kanyargós út, véletlenek (?) sora kellett ahhoz, hogy a Krúdy által egyszemű üstökösnek aposztrofált költő verséből megzenésített, énekelhető, majd általánosan énekelt néphimnusz, első számú nemzeti imádságunk lett. A Hymnus 1828 végén jelent meg először (Kisfaludy Károly Aurórájában), de nem keltett nagyobb feltűnést, még akkor sem, amikor helyet kapott Kölcsey 1832-ben, Pesten kiadott első kötetében, „a’ Magyar nép zivataros századaiból” alcímmel ellátva. A fordulatot – évekkel Kölcsey halála után – az hozta, hogy a Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre nyilvános pályázatot hirdetett meg magyar szövegű és dallammintázatú „népmelódia” alkotására: elsőként, 1843-ban Vörösmarty Szózatának, majd a következő évben Kölcsey Hymnusának megzenésítésére. Az utóbbira tizenhárom pályamű érkezett, és a bírálóbizottság egyhangúlag Erkel Ferencét ítélte a legjobbnak. A zeneszerző-karmester művét mély tisztelettel tekintetes Deák Ferenc úrnak ajánlotta, így az 1844 szeptemberében Pesten megjelent kotta díszes címlapja szimbolikusan összekötötte a három reformkori nagy Ferenc nevét és szellemét.
A Himnuszt 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban, ahol Erkel nagy ünneplésben részesült, s a Honderűben úgy méltatták „e jeles néphymnust”, hogy az sem az angol „God save the King”, sem az osztrák „Gott erhalte” mögött nem marad. Széles nyilvánosság előtt bő egy hónappal később, augusztus 10-én énekelték először, az óbudai hajógyárban, a Széchenyi nevű gőzös ünnepélyes vízre bocsátásakor. Öt nappal később pedig a Himnusz először csendült fel egyházi ünnepségen, a Rákos mezején, a pesti őrhad zászlószentelésén, több tízezer ember jelenlétében. 1848. március 15-én este már magától értetődő volt, hogy a Nemzeti Színházban a Rákóczi-induló, a Marseillaise, Petőfi Nemzeti dala után Kölcsey–Erkel Himnuszát és Vörösmarty megzenésített Szózatát is előadták.
A 199 éve megírt és 178 éve megzenésített Himnusz azért lett nemzeti imádságunk, mert a magyar nép tette azzá.
Bár ma is többféle kotta szerint éneklik, játsszák, „a dallam nem változtat szövegén”. Akár olvassuk, szavaljuk, énekeljük, nemzeti identitásunk és összetartozásunk, haza- és szabadságszeretetünk legfőbb jelképe és kifejezője szerte a világon, ahol magyarok élnek. Ezért már készülünk a jövő évi kerek évforduló méltó megünneplésére.
Borítókép: Március 15-i ünnepség a Múzeumkertben (Fotó: MTI/Mohai Balázs)
