Tény, hogy A boszorkányok elveszett könyve nem való mindenkinek. Nem az a kemény, véres saga, mint a Vaják vagy a Trónok harca, és nem is olyan szerteágazó, mint Az Úr sötét anyagai. Kétségtelen, hogy vámpírjai közelebb állnak az Alkonyathoz, mint az Interjú a vámpírral szereplőihez. Deborah Harkness regényei viszont éppen azért lettek sikeresek, mert túlléptek a megszokott young adult irodalom kliséin, és olyan világot hoztak létre, amelynek szereplői valóban köztünk sétálgathatnának. Nem véletlen nevezte a brit sajtó a regényeket (és a sorozat első szériáját) „felnőtteknek szóló Alkonyatnak”, mivel szereplői tudósok és kutatók, akik saját létkérdéseikre keresnek választ a genetika, a történelem, a filozófia és a kultúrtörténet segítségével. A főszereplő páros (Theresa Palmer és Matthew Goode) tehát elsősorban történész és biokémikus, és csak másodsorban boszorkány és vámpír, ami lehetőséget adott a rasszizmus, a kirekesztés, a háborúk, a klímaváltozás és a történelem számos negatív eseményének szimbolikus vizsgálatára, anélkül, hogy a túlságos szájbarágás miatt az a tanító jelleg a szórakozás rovására ment volna. Ez sajnos most elveszett.
Palmer és Goode továbbra is kiválóan játszanak, működik közöttük a kémia, ám az évad nagy részét külön töltik, így épp a sorozat legizgalmasabb elemét, kettejük kapcsolatát látni legkevésbé. Az első évad a címben szereplő könyv felkutatása körül bonyolódott, a második az időutazásról szólt, miközben mindkettőben figyelemmel kísérhettük Matthew és Diana kapcsolatának kibontakozását. A harmadik évad kimondottan Dianára koncentrál, ami egyszerre érdekes és kihagyott ziccer is. Mindig izgalmas látni egy jól felépített hősnőt, aki nemcsak biodíszlet, hanem saját döntéseket hoz és vállalja értük a felelősséget, de egy többszörös párosdinamikára épülő sorozatban mégis kevéssé szerencsés az ilyen váltás. Különösen, hogy a tudós együttműködés helyét politikai manipulációk és a mindenáron hangsúlyozott elfogadásra tanítás veszi át.
Ennek köszönhetően a három évadon keresztül épített sorozatban elmarad az igazi katarzis. Pedig érdekesen indul a történet. A szereplők különféleképp dolgozzák fel az előző évad fináléjának következményeit, amely a közöttük lévő kapcsolatot is befolyásolja. A főgonoszok, Knox (Owen Teale), Gebert (Trevor Eve), Satu (Malin Buska) és a múlt évadban megismert Benjamin (Jacob Ifan) a történet több pontján találkoznak és szervezik a nagy leszámolást Matthew, Diana és egész családjuk ellen, ami azonban összességében elmarad, és A boszorkányok elveszett könyve egyszer csak véget ér.
A sorozat a hatodik rész körül kezd olyanná válni, mint a Vámpírnaplók, az Alkonyat és az X-Men szerelemgyereke. Matthew vérengzése Stefan Salvatore tömegmészárlásához hasonlít, ráadásul mindezt New Orleansban, ami a Vámpírnaplók (majd A sötétség kora) komor fejezetének is helyszíne. Az Alkonyattal való összehasonlítás nem újdonság, de Diana rendkívül gyors terhessége még inkább hangsúlyozza a párhuzamot. Az X-Men a jó és a rossz mutánsok harcáról, illetve a jók és az emberek együttéléséről szól, és A boszorkányok elveszett könyvének harmadik évada éppen ezt a dinamikát tűzi zászlajára, ahol a negatív szereplők egyetlen célja, hogy kiirtsák a jókat képviselő Matthew-t és Dianát.
A legnagyobb baj, hogy az ezáltal előre vetített végső csata elmarad. Diana egymaga oldja meg szinte pillanatok alatt az összes problémát, hogy az utolsó percben minden szereplő happy endet kaphasson. Ám így felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mire vártunk három évadon keresztül. Az elsietett vég valószínű, hogy az évad rövidítésének köszönhető. Két évbe került, mire a második széria után megjelenhetett az új évad, mivel először Theresa Palmer terhessége, majd a pandémia akadályozta a forgatást. A végeredmény a korábbi tízrészes évad helyett egy hétrészes széria lett, amelynek első harmada kifejezetten lassan folyik, majd mikor elkezdenek begyorsulni az események, hirtelen vége is szakad a történetnek.
Ezzel együtt A boszorkányok elveszett könyve még mindig az elegáns, kifinomult fantasyk közé tartozik, amely a divatosan túlzó véres, erőszakos vagy erotikus jelentek nélkül is szórakoztató. A számos szereplő és a szerteágazó történet minden része többé-kevésbé elég időt kap, hogy a néző megismerje a kulcsmomentumokat, mindezt kiváló színészek és technikai fogások tálalásában. A fényképezés és a képi világ mindig is a sorozat erőssége volt, a harmadik évadban sem lehet panasz a drónos nagytotálokra vagy a kékített-sárgított színvilágra.
Theresa Palmer és Matthew Goode a megszokott színvonalon teljesítenek, mellettük Alex Kingston kiválóan hozza a gyászoló özvegy, Paul Rhys, a titokzatos segítő atya és Lindsay Duncan, a vámpírcsalád matriarchájának szerepét. Az újoncok közül Toby Regbo gyógyuló vámpírjának figurája érdemel említést, illetve az előző évadban megismert Gallowglass története. Steven Cree nem kap túl sok játékidőt, de azt a legnagyobb átéléssel tölti meg, ráadásul olyan meglepetés-háttértörténetet hoz, hogy a rajongók az ő figuráját ajánlják egy esetleges spinoff főszereplőjének a Deborah Harkness által kezdett új trilógia története helyett. Ott Matthew fia, Marcus (Edward Bluemel) körül bonyolódnak a szálak, ám Cree messze lejátssza Bluemelt, és az Erzsébet-korban megismert Gallowglass is messze izgalmasabb, mint az amerikai polgárháborúban elesett orvos figurája. Persze jelenleg minden spinoff csak feltételezés, mivel a brit Sky három évadra szerződtette a színészeket és jelenleg nincs hír bármilyen új szerződéskötésről. A magyar HBO Go-előfizetőknek azonban nem kell emiatt aggódniuk. A három évad így is bőven nyújt bekuckózós szórakozási lehetőséget a hosszú téli estéken.
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Facebook)
