Örökös igazgató – Deák Gyula emlékére

A Kárpát-medence egyik legjobb táncegyüttese, illetve zenekara veszítette el igazgatóját, az egyetlen erdélyi intézményvezetőt, aki az első „vérzivataroktól” a mai sikerekig talpon tudott maradni.

Budapest, 2015. február 14. A Háromszék Táncegyüttes műsora a Budapesti Székely Bálon a Várkert Bazárban 2015. február 14-én. MTI Fotó: Mohai Balázs Fotó: Mohai Balázs

…már-már a meghatódásig büszke vagyok erre a csapatra, szeretnék velük dolgozni, míg hagyja a Fennvaló

 – mondta két évvel ezelőtt, amikor – immár a betegsége tudatában – a Háromszék Táncegyüttes fennállásának harmincadik évfordulója alkalmával beszélgettünk.

Eddig hagyta, mondhatnánk most a hívő ember bölcs belenyugvásával, miután január 5-én súlyos betegség következtében elhunyt Deák ­Gyula ­Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója. Csakhogy hamis lenne ez a belenyugvás, legalábbis egyelőre, amikor a halálhoz és az életmű lezárásához egyaránt túl fiatal emberrel kapcsolatosan tolulnak fel az emlékek, érzelmek, a ki nem mondott köszönőszavak.

Mint annyian az erdélyi táncházmozgalom, a magyar népi kultúra ápolói közül, Deák Gyula is a legendás néhai néprajzkutató, Kallós Zoltán köpönyegéből bújt ki. Korábban semmiféle kapcsolata nem volt a néptáncos világgal, a falujárással, Marosvásárhelyen nőtt fel városi gyerekként, közvetlen falusi tapasztalatokra nem nagyon tehetett szert. A nyolcvanas években az akkor utolsó éves színművészeti hallgató, a táncházmozgalom egyik emblematikus alakja, Panek Kati vitte be Kallós világába az újdonsült kolozsvári egyetemistát. A fia­tal­em­ber családi örökségnek számító vadonatúj Daciája, a Lajoskának becézett piros autó hamarosan a mozgalom szimbolikus járművévé vált, bár Deák Gyula azért jóval több volt egyszerű taxisnál. 

Ezekben az években, ezen utak alkalmával roppant fontos iskolát jártam ki. Akkoriban szívtam magamba mindent, olyan világgal, tárgyakkal találkoztam, olyan emberekkel beszélgethettem, akikkel másképp talán soha

– mesélte a későbbiekben.

Deák Gyula Levente portréja Forrás: Háromszék Táncegyüttes

Rengeteg, már-már rejtőinek ható történet, tapasztalat és felbecsülhetetlen kapcsolati tőke birtokában friss diplomás mérnökként is utolérte a kultúrateremtés kötelessége. A kézdivásárhelyi csavargyár tánccsoportjának vezetője akkortájt disszidált, Jakabos Csaba gyárigazgató pedig magához hívatta Deák Gyulát: mától maga vezeti az együttest. Deák hiába próbálta tudatosítani a nagy hatalmú direktorban a táncház, illetve az üzemi tánccsoportnál alkalmazott mojszejevi iskola közötti nem elhanyagolható különbséget, Jakabost nem érdekelte az érvelés: – Maga úgy csinálja, ahogy akarja, csak jól csinálja! – és ezzel lezárta a vitát.

Onnan hívták a romániai rendszerváltást követően a frissen alakított sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes élére kezdetben adminisztratív vezetőnek, majd a művészek többségének Magyarországra való „elszivárgását” követően teljhatalmú irányítónak. 

Nulláról indultunk, a korábbi Vadrózsák együttestől csak két hónapra vettük át az alkalmazottakat, egyértelműsítve azonban, hogy mindenkire versenyvizsga vár. Ezek után 1990 júliusában három emberrel maradtunk, de nem volt mit tenni, akkora volt a két táncvilág közötti különbség, hogy lehetetlen volt összesimítani őket.

Három évtized múltán a Kárpát-medence egyik legjobb táncegyüttese, illetve zenekara veszítette el igazgatóját, az egyetlen erdélyi intézményvezetőt, aki az első „vérzivataroktól” a mai sikerekig talpon tudott maradni. Közben megvívta az Erdélyben nevelkedő táncosok elszipkázása elleni harcot – akár Zsuráfszky Zoltán, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője ellenében is. Azt tartotta, Sepsiszentgyörgyön nemcsak táncolni tanulnak meg, hanem igazi előadóművésszé válnak a tánckar tagjai, akik nemcsak technikailag számítanak remek előadóknak, hanem szívből csinálják, élik, amit előadnak. A Háromszék mintáján, Deák Gyula példáján izmosodtak meg az erdélyi néptáncműhelyek, intézményesedett a táncosképzés, lett minden korábbinál nagyobb becsülete a táncművészet eme ágának. A minél több helyről érkező alkotók mindenkori befogadójaként táncszínházzá vált az együttes, miközben leginkább az Erdélyország az én hazám című, eredetileg iskolásoknak készült, hangszereket és viseleteket bemutató, magyarázatokkal teli kiváló folklórműsort emlegette kedvenceként.

Eddig hagyta hát a Fennvaló. A többi a hátramaradókra vár az egyre rangosabb és nagyobb létszámú mennyei „zsűri” kritikusan szerető tekintete előtt. Deák Gyula ott is örök mentoruk marad.

Borítókép: A Háromszék Táncegyüttes műsora a Budapesti Székely Bálon (Fotó: MTI/Mohai Balázs)