A jól fésült elvtársak bizonytalansága

A művészetekkel és az azokat gyakorló művészekkel való kapcsolattartás mindig is nehezére esett a kommunista rezsimnek, már csak azért is, mert negatívba hajló iskolai végzettségük miatt nemigen értettek hozzá. Ezért is jött kapóra nekik néhány lelkes pártkatona (Barna Andrásné a kultusztárca zene- és táncművészeti főosztályának élén vagy Lakatos Éva az Országos Filmharmónia vezetőjeként), akik a művészeti kérdésekben legalább részben otthonosan mozogtak, ráadásul a szélsőbaloldal szemüvegén át tudták megítélni azokat. A könnyűzenével és az új művészeti ágakkal kapcsolatos hezitálás és a bizonytalanság azonban a hatvanas évek elején még jócskán átsütött a kommunista vezetésen.

Piramis együttes: Köves Miklós, Révész Sándor, Gallai Péter, Závodi János, Som Lajos. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Hatvan éve, 1962-ben Orbán László, az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályának vezetője (ő volt az, aki Rajk László és társai újratemetésén álszent beszédében 1956. október 6-án búcsúztatta néhai pártvezető társait) fején találta a szöget, amikor az új zenei irányzatok és általában véve a művészeti ágak kapcsán úgy fogalmazott: „Ne történhessen meg az, hogy két jólfésült elvtárs közül az egyik jónak, a másik rossznak tartja. Csak most fogalmazódott meg a pártbizottság soraiban is, hogy legalábbis próbáljunk egységes álláspontra jutni.” Tiszta, egyenes beszéd, még jó, hogy nem került nyilvánosságra abban az időben, amikor elhangzott. Mert ha így lett volna, minden bizonnyal az összes valamirevaló, ambiciózus zenész elkezdett volna stratégiákat gyártani, hogyan is játszhatnák ki egymás ellen a könnyűzenei élet döntéshozóit. Nem így történt, a hatalom összezárt, és ha valamely új zenei irányzattal kapcsolatban bizonytalanok voltak, inkább betiltották azt, mondván, abból baj nem lehet. 

Ez valósult meg az ominózus beszéd előtt néhány évvel a dzsesszt illetően, amelynek magyarországi engedélyeztetéséhez végül az kellett, hogy a „nagy testvér” Szovjetunió is zöld jelzést adjon nekik, mintegy arra hivatkozva, hogy az Amerikában elnyomott afroamerikaiak népzenéje ez a zenei stílus, így rajta keresztül is bemutatható a kapitalista kizsákmányolás. Az ideológia tehát megtalálta azt az okot (vagy inkább ürügyet), amivel az értelmiségi körökben egyre népszerűbb zenei irányzatot fel lehetett karolni. Nem volt ilyen nagy szerencséje a rock and rollnak, hiszen őket úgy istenigazából a hatvanas évek elején még nem engedélyezték, tánciskolák össztáncain és a beatkoncertek klubhelyiségeiben azonban már egyre nagyobb népszerűségnek örvendett a fiatalok körében, de az Elvis-féle jampec stílust ekkor még nem engedték gyökeret verni (talán ez is közrejátszott abban, hogy a nyolcvanas évek elején a Fenyő Miklós vezette Hungária ekkora elementáris erejű sikert ért el, hiszen hiánypótlók voltak, és egy olyan korszak iránt ébresztettek nosztalgiát ragyogó zenéjükkel, a zenekarvezető és társai zseniális muzikalitásával, amelyben valójában soha nem borultak virágba a pálmafák és a Hotel Menthol is zárva volt).

Illés-együttes, Szörényi Levente és Illés Lajos 1970-ben Fotó: Fortepan/Nagy Zoltán

A kommunista párt fővárosi vezetésében azonban ekkor még meg sem fogalmazódott, hogy a fiataloknak rock and rollra kellene ropniuk szombat esténként, de az, hogy a bizonytalanság és a tanácstalanság felütötte a fejét egy-egy könnyűzenei áramlat vagy jelenség felszínre törésekor, az könnyen kivehető mondataikból. Ennek példája, amikor a párt végrehajtó bizottsági ülésén ugyancsak Orbán László 1960. szeptember 26-án a művészeti pártszervezetek kapcsán kijelentette: „Gyakran a kommunistáknak sincs egységes álláspontjuk egy bizonyos művészeti kérdésben.” Az anomáliák felszámolását Orbán László a zenészek és a hatalom érdekeinek összehangolásában és a vitafórumok szervezésében látta, amelyeket persze ki más, mint „az adott szakágat jól ismerő marxista vezetett volna le”. Az, hogy ezeken a fórumokon csak a szakszervezeti tag, netán párttag vagy KISZ-tag zenészek vehetett volna részt, ekkoriban még nem is volt kérdéses. A viták azonban nem egyszer a színfalak mögött, informális úton zajlottak le. Ez a politikai rendszer sajátosságain kívül annak tudható be, hogy a korszak vezető kultúrpolitikusai nem sokra tartották a könnyűzenét, ezért inkább az egyes intézmények élén álló megbízható pártkatonákra hagyták a döntéseket, ahogy erre számos zenész is emlékezik, de ugyanígy látta Vajda Tibor, a Kulturális Minisztérium zene- és táncművészeti főosztálya könnyűzenei referense is a rendszerváltás után.

Ez persze nem azt jelentette, hogy az új könnyűzenei irányzatok megjelenésével együtt járó társadalmi változások ne keltették volna fel a hatalom érdeklődését, illetve nemtetszését. Utóbbira, azaz az eltiltásokra ragyogó példa Kelen Béla, a főváros pártbizottsági titkárának álságos módon békülékeny hangvételű felszólalása, ami mögött ugyanakkor szintén az uniformizálásra való törekvés húzódott meg:

Örökre szóló eltiltás szocialista körülmények között nincs. Mi azt az elvet valljuk, hogy minden ember átnevelhető.

Ennek folyománya, hogy ha egy előadóművész valamennyire alkut kötött saját magával és elfogadta, hogy a pártállami monopolszervezetek irányítják a könnyűzenét (is), de ez még nem sértette az alkotói szabadságát, akkor a megtűrt kategóriában elvegetálhatott vagy egyszerűen csak elkerülhette a betiltást, de a közönség soraiban akár még óriási sikereket is elérhetett. Ilyen esetre példa a hatvanas évekből az Illés, a hetvenes évekből pedig a Piramis együttes, ami persze nem jelentette azt, hogy akár ezt a két zenekart is ne érték volna sérelmek és retorziók. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a Kádár-rendszer intézményvezetőinek hozzáállása is változott az évtizedek során az állandóan fejlődésben és változásban lévő könnyűzenéhez, ezért fordulhatott jobbra egy-egy énekes vagy zenekar sorsa.

Borítókép: A Piramis együttes 1979-ben, Köves Miklós, Révész Sándor, Gallai Péter, Závodi János, Som Lajos (Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)