A jól fésült elvtársak bizonytalansága

A művészetekkel és az azokat gyakorló művészekkel való kapcsolattartás mindig is nehezére esett a kommunista rezsimnek, már csak azért is, mert negatívba hajló iskolai végzettségük miatt nemigen értettek hozzá. Ezért is jött kapóra nekik néhány lelkes pártkatona (Barna Andrásné a kultusztárca zene- és táncművészeti főosztályának élén vagy Lakatos Éva az Országos Filmharmónia vezetőjeként), akik a művészeti kérdésekben legalább részben otthonosan mozogtak, ráadásul a szélsőbaloldal szemüvegén át tudták megítélni azokat. A könnyűzenével és az új művészeti ágakkal kapcsolatos hezitálás és a bizonytalanság azonban a hatvanas évek elején még jócskán átsütött a kommunista vezetésen.

Piramis együttes: Köves Miklós, Révész Sándor, Gallai Péter, Závodi János, Som Lajos. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Illés-együttes, Szörényi Levente és Illés Lajos 1970-ben Fotó: Fortepan/Nagy Zoltán

A kommunista párt fővárosi vezetésében azonban ekkor még meg sem fogalmazódott, hogy a fiataloknak rock and rollra kellene ropniuk szombat esténként, de az, hogy a bizonytalanság és a tanácstalanság felütötte a fejét egy-egy könnyűzenei áramlat vagy jelenség felszínre törésekor, az könnyen kivehető mondataikból. Ennek példája, amikor a párt végrehajtó bizottsági ülésén ugyancsak Orbán László 1960. szeptember 26-án a művészeti pártszervezetek kapcsán kijelentette: „Gyakran a kommunistáknak sincs egységes álláspontjuk egy bizonyos művészeti kérdésben.” Az anomáliák felszámolását Orbán László a zenészek és a hatalom érdekeinek összehangolásában és a vitafórumok szervezésében látta, amelyeket persze ki más, mint „az adott szakágat jól ismerő marxista vezetett volna le”. Az, hogy ezeken a fórumokon csak a szakszervezeti tag, netán párttag vagy KISZ-tag zenészek vehetett volna részt, ekkoriban még nem is volt kérdéses. A viták azonban nem egyszer a színfalak mögött, informális úton zajlottak le. Ez a politikai rendszer sajátosságain kívül annak tudható be, hogy a korszak vezető kultúrpolitikusai nem sokra tartották a könnyűzenét, ezért inkább az egyes intézmények élén álló megbízható pártkatonákra hagyták a döntéseket, ahogy erre számos zenész is emlékezik, de ugyanígy látta Vajda Tibor, a Kulturális Minisztérium zene- és táncművészeti főosztálya könnyűzenei referense is a rendszerváltás után.

Ez persze nem azt jelentette, hogy az új könnyűzenei irányzatok megjelenésével együtt járó társadalmi változások ne keltették volna fel a hatalom érdeklődését, illetve nemtetszését. Utóbbira, azaz az eltiltásokra ragyogó példa Kelen Béla, a főváros pártbizottsági titkárának álságos módon békülékeny hangvételű felszólalása, ami mögött ugyanakkor szintén az uniformizálásra való törekvés húzódott meg:

Örökre szóló eltiltás szocialista körülmények között nincs. Mi azt az elvet valljuk, hogy minden ember átnevelhető.

Ennek folyománya, hogy ha egy előadóművész valamennyire alkut kötött saját magával és elfogadta, hogy a pártállami monopolszervezetek irányítják a könnyűzenét (is), de ez még nem sértette az alkotói szabadságát, akkor a megtűrt kategóriában elvegetálhatott vagy egyszerűen csak elkerülhette a betiltást, de a közönség soraiban akár még óriási sikereket is elérhetett. Ilyen esetre példa a hatvanas évekből az Illés, a hetvenes évekből pedig a Piramis együttes, ami persze nem jelentette azt, hogy akár ezt a két zenekart is ne érték volna sérelmek és retorziók. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a Kádár-rendszer intézményvezetőinek hozzáállása is változott az évtizedek során az állandóan fejlődésben és változásban lévő könnyűzenéhez, ezért fordulhatott jobbra egy-egy énekes vagy zenekar sorsa.

Borítókép: A Piramis együttes 1979-ben, Köves Miklós, Révész Sándor, Gallai Péter, Závodi János, Som Lajos (Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)