Az amerikai új hullám, az új Holly-wood stílusirányzat kevésbé ismert, ám igencsak tehetséges forgatókönyvírója, filmrendezője John Milius. Leghíresebb forgatókönyvírói munkája Francis Ford Coppolával az Apokalipszis most volt 1979-ben. Szerepelt Steven Spielberg A cápa című 1975-ös sikerfilmjének forgatókönyvírói csapatában, és ő írta A Magnum erejét 1973-ban, amelyet Clint Eastwood főszereplésével ismert meg a nagyközönség. Mindebből is jól látható, hogy John Milius fénykora a hetvenes évekre tehető. Ebben az időben nem kevés forgatókönyvhöz adta a nevét, amelyek mindegyike sikerfilm lett, sőt még ahhoz is megjött a bátorsága, hogy filmrendezésre adja a fejét. Legemlékezetesebb alkotása az 1973-as Dillinger volt, amely Amerika legszemtelenebb bankrablójának döbbenetes történetét dolgozza fel.
John Milius Dillingere azért döbbenetes, mert a néző a film végéig nem érti, miként lehetséges az, hogy nem kapják el minden idők legszemtelenebb bankrablóját. Miközben beüt a gazdasági világválság, Dillinger olyan természetességgel rabolja ki a bankokat, mint ahogy más ember a hét végi nagybevásárlását végzi. Milius a filmjében arra helyezi a hangsúlyt, hogy addig, amíg az emberek nem elégelik meg azt a teljesen züllött és a legfontosabb erkölcsi alapelveket is nélkülöző világot, amely körülveszi őket Amerikában, addig az FBI tehetetlen. Az embereket ugyanis csak akkor lehet megvédeni, ha akarják. Dillingerre viszont eleinte nemhogy bűnözőként néz a nép, aki csak fokozza azt a temérdek szenvedést, amely amúgy is éri őket a gazdasági világválság kirobbanásakor, hanem éppen ellenkezőleg. Mivel sokan minden bajukért, de leginkább a pénz elértéktelenedéséért a bankokat hibáztatják, Dillingerben hőst látnak, aki odacsap, ahova kell.
Milius filmjében szépen felépíti azt a folyamatot, ahogy az emberek szimpátiája elfordul Dillingeréktől. A bankrabló és bandája ugyanis egyre kapzsibb lesz, ráadásul – ahogy szorul a hurok – egyre több embert ölnek meg. Családos apákat. Az megint más kérdés, hogy Dillinger nem teljesen megátalkodott, mert szökésekor azt a túszt viszi magával, akinek nincsen családja, ám másrészről egész bandája szó nélkül lelő bárkit, aki az útjukba áll. Az amerikai polgárnak azonban elege lesz a folyamatos bizonytalanságból, és Dillinger bandája ellen fordulnak. Ebben az újságok is az FBI segítségére vannak, az egyik vezető ki is emeli, hogy akkor áll vissza a világ rendje, ha a címlapon nem Dillinger és bandája lesz, hanem az FBI vezetőjének nyilatkozata, a bankrablók pedig a második oldalra szorulnak.
Milius filmjében tehát egyrészt a médiát kritizálja, amely szenzációhajhászása közben nem veszi észre, hogy embereket gyilkoló bankrablókat sztárol, másrészről azt is bemutatja, hogy egy kicsit sem romantikus a bankrablók élete, nemhogy szabad nem lesz a bűnöző, hanem éppen ellenkezőleg. Olyan kegyetlen és szűk börtönbe zárja magát a félelem révén, amely egyáltalán nem fogható a morális és törvények által előírt kötöttséghez, amelyben egy polgár él. Amikor Dillinger megkérdezi a nőt, akit szeret, hogy mit szeretne, bármit mondhat, ő teljesíti, a nő csak annyit mond, hogy elmenne vele táncolni. Vagyis a polgári élettől lenne boldog, amelyben szombatonként táncolnak és felszabadultan mulatnak az emberek a dolgos hétköznapok után. Milius legkegyetlenebb jelenete a filmben az, hogy hiába van temérdek pénze a bankrablónak, nem tudja elvinni felhőtlenül szórakozni a nőt, akit szeret, mert felismerik az étteremben, és menekülniük kell. Milius filmjében a fordulat akkor áll be, amikor már nemcsak az FBI, hanem az amerikai polgár is puskát fog, hogy megállítsa minden idők legpofátlanabb bankrablóját. Nem véletlen, hogy a mai napig Dillinger arca látható az FBI által használt céltáblákon.
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: American International Pictures)
