Azon elkötelezett rockrajongók, akik a hetvenes évek Taurus, Piramis vagy Mini muzsikáján szocializálódtak, meglehetősen nehezen viselték a nyolcvanas évek közepe táján zajlott zenei változásokat. Időközben ugyanis felnőtt egy új generáció, amelynek esze ágában sem volt a Korál, a P. Box, a Karthago, vagy épp a P. Mobil klasszikus hard rock muzsikájára csápolni, inkább – ahogy ez lenni szokott – új bálványokat keresett magának. A kevés túlélő rockbanda (pl. Bikini, Lord, új Edda) mellett jelentős túlsúllyal telepedett a kultúrára az olcsó gépzene, és ami még ízlésrombolóbb – az úgynevezett mulatós „rock”. Jól emlékszünk az illegálisan gyártott és utcán forgalmazott hangkazettákra, no meg arra, hogy a fél ország „csipkés kombinéban” járt… Nem csoda hát, ha fentebb említett legjobbjaink egymás után „elhulltanak a hosszú harc alatt”. Amelyre még az akkoriban szárnyait bontogató metál irányzat sem jelenthetett különösebb gyógyírt. Legalábbis az elkötelezett rockereknek biztosan nem.
Ám nem hiába tartja magát a mondás, miszerint a rock örök… Halottaiból feltámadva, igaz, nem éppen a klasszikus, inkább modern, kissé Van Halen-es, kissé Bon Jovi-s, kissé Def Leppard-os AOR-formában, de mégiscsak utat tört magának az újjá formálódott kemény műfaj.
Sorra alakultak elsősorban a felnövekvő tinédzser korosztályt megcélzó bandák, mint az F.O. System, a Telegram, a Dance, a Sex Action, a Sing-Sing vagy éppen a Griff. Akik a nyolcvanas évek közepe-vége felé lezajlott zenei őrségváltás újonc katonáiként visszacsempészték a köztudatba a rockzenét.
Ami a Griff együttest illeti, 1988-ban mesebeli ragadozó madárként csapódott be a magyar kultúra gyengélkedő testébe. Sokat nem teketóriáztak, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat stúdiójában még abban az esztendőben felvették az Ezer szent ígéret című LP-jüket, rajta tíz, dallamos, ugyanakkor vérbeli és vérbő hard rock szerzeménnyel.
Kiváló, magas hangfekvésű énekesük, Vertig József azonban autóbaleset következtében életét vesztette, így a sikeres országos turnét immár Rudán Joe-val voltak kénytelenek befejezni. Miután a míves rockzenére a rendszerváltozást követően sem nőtt az igény, a zenekar körül elfogyott a levegő. Három év elért eredményeit maga mögött hagyva – önnön érdemei elismerése mellett – kényszernyugdíjazta magát.
Az elmúlt harminc esztendőben – sorozatos tagcserékkel tarkítva – a Griff többször is nekifutott, hogy visszatérjen a köztudatba, illetve a rock színpadára, ám egy-két esztendei közös muzsikálást követően valamennyi formáció feladta a küzdelmet.
Az egykori Proton örökébe lépett e-Music kiadó a legutóbb összeállt ötös fogattal, Feltámadás címmel, harminckét esztendővel az első, MHV-s nagylemez után útjára bocsátotta a mesebeli madárról elnevezett, hányatott sorsú rockbanda tizenegy dalt felsorakoztató vadonatúj albumát.
A látványos, nyolcoldalas digipack-csomagolás részletes információkat, valamint hatoldalas szövegkönyvet tartalmaz, a remasterizált dalok pedig méltán sorolhatók a nyolcvanas évek vége felé jelentkező újabb rockhullám ritka gyöngyszemei közé.
A mindvégig lendületes, modern rock jegyében született dallamos zene mellé tartalmas, néhol mélyenszántó gondolatokat közvetítő szöveg, valamint telt, ám mégsem túlzsúfolt hangkép, többnyire szerényen háttérben munkálkodó „billentyűszőnyeg” járul. Mindezek tetejébe markáns, arányosan adagolt, klasszikus vagy vintage hangzással megszólaló, ízes gitárszólóknak örvendhet a lemezhallgató. Az ének rendkívül tisztán, érthetően cseng, nyoma sincs a metálban dívó drasztikus torokhangoknak.
És akik mindezt közvetítik: az egyik ősalapító, a billentyűs Jülek Károly „Díno” mellé a másik két Jülek testvér is csatlakozott; Tamás szólógitárjával és a már méltatott szólóival, Erik pedig a mindvégig precíz, pregnáns dobolásával. Ugyanakkor rátaláltak Solti Ferenc „Frankie”-re, aki a basszushangokért felel, míg a dalokat egy kiváló metálénekes, Nachladal István „Nahi” tolmácsolja. Méghozzá oly módon, hogy alig-alig megkülönböztethető az eredeti frontember, Vertig József különleges orgánumától.
Szükség is van a hasonlóságra, hiszen az 1989-es stúdióalbumról négy újra rögzített – mai kor követelményeinek megfelelő hangminőségű, mégis az eredetihez hűen előadott – szerzemény is helyett kapott: a címadó Ezer szent ígéreten kívül az Állj, kímélj! (’89-ben még Állj, ne kímélj! címmel), a Más nem jutott, valamint a Kijátszott idő.
Az új felvételek közül kettő a tavaly elhunyt basszusgitáros zseni, Szappanos György emlékének adózik
(Megrögzött álmodozó; Hol a stex?), itt – és még két másik dalban – Temesi Bertalan veszi át a basszushangszert.
Az előbbi a klasszikus rock hagyományait követő kétnegyedes tempójú lüktetésével, levezető, zongorával megtámogatott ízes gitárszólójával különösen kitűnik az egyébként egyenletesen jó színvonalú, igényesen megkomponált dalok közül. Mindemellett nem szándékoztak megfeledkezni fiatalon és tragikus körülmények között eltávozott egykori énekesükről sem:
Vertig József előtt szép gesztusként az albumzáró Hazaértél… tételével – egy szál zongora-orgona kísérettel – tisztelegnek. Az emlékdal utolsó két sora beszédesen árulkodik a régi harcostárs, billentyűs-szerző érzelmeiről: „… Jól döntöttél, sose szégyenkeztél / Sokat áldoztál, így búcsúzz el, ma hazaértél”.
