A drámai alaphelyzet már az első oldalakon kialakul: egy három felnőtt gyerekkel és a hozzájuk tartozó családtagokkal kibővült, hetvenéves norvég pár Olaszországba utazik családostul, hogy megünnepeljék az édesapa születésnapját – az ünnepi vacsorán azonban a szülők bejelentik, hogy negyven év házasság után elválnak. A három gyermek – Liv, Ellen és Håkon – valósággal sokkot kap, hiába van már saját családjuk, saját problémáik, és az egész könyvön keresztül nem tudják elfogadni ezt a döntést; egyfelől értetlenkednek, hogy „ilyenkor már minek” („Anyád és én még viszonylag erőnk teljében levő emberek vagyunk, és ezt közösen döntöttük el. Ahogy mondtuk, túl keveset kapunk már ettől a kapcsolattól” – mondja, és megint kedvem lenne rámutatni, hogy az ő korukban furcsa azt képzelni, hogy a gyerekeknél, unokáknál többet adhat a házasság, de visszavonulok, mert nincs erőm vitatkozni), másfelől – és ez a hangsúlyosabb – kétségbeesetten próbálják ismét összerakni saját magukat és a saját életüket, családjukat, amelynek alapja (kimondva, tudva vagy kimondatlanul és csak ösztönösen) éppen a szülők házassága volt: „Az egyik lehető legrosszabb dolog a változás. Mindig is gyűlöltem a változásokat, az áttekinthetetlenséget. Kontrollfüggő vagyok, ahogy Olaf mondja. Muszáj előre látnom a dolgokat, hogy tervezni tudjak, és a legkisebb kilengés is teljesen kibillent az egyensúlyomból. Most összetört a rutinból eredő hagyomány és a biztonság. Például a hét végén anyánál és apánál vacsoráztunk, szinte minden egyes vasárnap este hét órakor, amióta csak az eszemet tudom. Ha egy vasárnap nem tudtam átmenni, tudat alatt volt valami megnyugtató abban, hogy a többiek ott ülnek az asztal körül, mint mindig.”
A három „gyerek” felváltva mesél, elsősorban ugyanazt a történetet – az olaszországi bejelentést –, de a háttérben lassan feltárul mindhármuk szétbomló (családi) élete, problémái és tragédiái. Mindezt persze úgy, hogy a szerző egyértelművé teszi a saját tapasztalatainkat is: gyermekként az ember „csak szülőnek” látja a szüleit, és önző módon azt akarja, hogy mindig azok is maradjanak – nem tudja elképzelni és nem tudja elfogadni sem, hogy a közös életen kívül vagy amellett (az előtt vagy az után) a szülőknek volt/van saját életük is. És a háttérben felsejlik az örök gyermeki félelem: „Több éve panaszkodik a huzat miatt, de vajon miért kellett apának elköltöznie ahhoz, hogy anya felrakja az új szegőlécet, hiszen mindig ügyesen barkácsolt. Nem kérdezem meg tőle, mert az ablakpárkányon felejtett kalapács azt is eszembe juttatja, hogy eljön az idő, amikor nem lesz képes ilyesmiket egyedül megcsinálni, hogy ő és apa is sokkal több segítségre fog szorulni. Eddig ez nem jelentett problémát, de most nyomasztóvá válik a gondolat, így, hogy mindketten egyedül vannak és öregszenek. Mi lesz, ha valami komoly dolog történik az egyikőjükkel? A biztonság, ami abból fakadt, hogy ketten voltak, hogy segítették, vagy legalábbis szemmel tartották egymást, nincs többé.”
Aztán ahogy halad előre a regény, ahogy sorra szólalnak meg a gyerekek, nemcsak a „modern család” élete és mindennapjai mutatkoznak be, hanem amolyan igazi skandináv aprólékossággal sor kerül meghökkentő és érdekes elemzésekre, megfigyelésekre, okosságokra, de olyan mennyiségben, amit itt megmutatni sem tudunk. Ajánlatos hát mindenkinek elolvasni ezt a könyvet: olyan problémákról szól, amelyeknek egyik-másik vonatkozása óhatatlanul érint, érintett vagy érinteni fog bennünket is.
Helga Flatland: Egy modern család. Fordította: Medgyesi Ágota. Prae Kiadó, Budapest, 2021.
Borítókép: Helga Flatland norvég szerző (Fotó: Svein Finneide)
