Nem új keletű a megállapítás, hogy a Bánk bán, legyen szó a Katona József írta drámáról vagy az abból Egressy Béni szövegkönyvére komponált Erkel Ferenc-operáról, univerzális mondanivalójával a világ bármely színpadán megállná a helyét. Az irigység, a féltékenység, a gyűlölet nem csak a magyar történelemben előforduló és azt befolyásoló örök emberi érzések.
Aki eleget élt már ahhoz, hogy több vagy esetleg sok Bánk bán-színrevitelt látott már, az tudja, hogy mind ugyanolyan – és mind más és más. Az eredeti dráma is számtalan átdolgozást ért már meg, és az operaváltozat talán még többet. Változott a szöveg, változott a zene, ki hozzáadott, ki elvett belőle (a mai nézőnek nincs már türelme végigülni sem az ötfelvonásos drámát, sem a háromfelvonásos operát). A rendezők is különféle koncepció mentén próbáltak valami egyénit vagy akár egyedit létrehozni, ám a lényeg maradt: Bánk bán a legnagyobb vesztes.
Azt, hogy a történeten belül egymástól jól elkülönülő érdekkörök vannak, már több elemző megállapította. A szereplők egyértelműen csoportosulnak „a gaz meráni asszony”, Gertrud, Magyarország nagyura, Bánk bán, illetve II. Endre király köré. A csoportok között pedig nincs átjárás, nemcsak az egyének, de a csoportok is egymásnak feszülnek. Ezt a megosztottságot emeli ki Vidnyánszky Attila rendezése, ezt követi Cziegler Balázs díszlete és hangsúlyozzák Berzsenyi Krisztina jelmezei is. Az első és hátsó játéktérre átlátszó fallal felosztott színpad két része között van ugyan átjárás, de az valahányszor megtörténik – bármely irányban –, annak mindig valami tragikus következménye van.
A darabban a magánéleti és a közéleti szál elválaszthatatlan, az eredeti drámában viszonylag kiegyensúlyozott a kettő jelenléte, illetve kifejtése, ám ez rendezésenként változó. Az elkerülhetetlen húzások általában hol az egyik, hogy a másik szálat gyengítik. Vidnyánszky Attila rendezése a magánéleti szál javára hagy ki részeket, így bár elhangzik Petur bordala (milyen is lenne a Bánk bán nélküle, hiszen bármennyire is keserű az a dal, mégiscsak ott vannak benne a csodálatos, Vörösmarty Mihálytól kölcsönzött sorok: „Gondolj merészet és nagyot, / És tedd rá éltedet: / Nincs veszve bármi sors alatt / Ki el nem csüggedett.”), sokkal nagyobb hangsúlyt kap Bánk bán és Melinda személyes tragédiája. Viszont nem sikkad el annak kifejezése, hogy Bánk magánéleti tragédiája kiteljesíti a politikai szálat: a királyné meggyilkolása a haza sorsát kedvezően befolyásolja. „Nem gyilkos, bíró voltam én” – jelenti ki. „Megölte volna őt bármely magyar” – mondja a nagyúr, de a néző fejében még ott van a korábbi jelenet, amikor a leszúrt Gertrud gyermekeit hívja, s amikor a három kicsi körbeállja haldokló anyját, akkor láthatóan Bánk bán is megrendül. De az a jelenet is beleég a retinánkba, amikor a vízbe fúlt Melindát és kisfiát meglátja a bán. És valahol itt van a mű igazi nagysága, ettől magasztosul elévülhetetlen remekművé első nemzeti drámánk. Mert gondolkodásra késztet. Miért történtek így a dolgok? Mennyire bűnös Bánk? Minek az áldozata Melinda? Megmenthette volna-e őt a férje? Megtörtént volna-e a királygyilkosság, ha nem esik folt Bánk becsületén és jó hírnevén? És végezetül lehetne-e az opera zárómondata a drámából kissé átírva és II. András szájába adva: nincs a teremtésben vesztes, csak ő, Bánk, nincs árva több, csak az én gyermekem?
Borítókép: A király és Bánk távollétében Gertrud (Mester Viktória) a féktelen mulatozásba Melindát (Rendes Ágnes) is belekényszeríti (Fotó: MTI/Krizsán Csaba)
