Andrzej Sapkowski teremtménye, a vaják (lengyel eredetiben: wiedzmin) 1986-ban lépett először az olvasóközönség elé, egy, a Fantastyka magazinban megjelent novellában. A szörnyek levadászásával és/vagy ártalmatlanná tételével foglalkozó Riviai Geralt kalandjainak sora azóta sokat gyarapodott, és a kétezres évek első felében angol nyelvterületen is rajongótábort szerzett magának.
Ebben nem kis része volt az alakját felhasználó, és immár angol címmel (The Witcher) megjelent videójátékoknak, melyek első része 2007-ben készült el, és a lengyelen kívül amerikai kiadója is volt. A Netflix 2019-ben kezdett – jelenleg a második évadánál tartó – tévésorozata pedig tulajdonképpen annak elismerése volt, hogy a vaják immár nem pusztán a kelet-európai, de a nemzetközi fantasy mezőny teljes jogú szereplője.
A franchise-t építő és népszerűsítő hordozók sorából persze a képregény sem maradhatott ki. Az amerikai Dark Horse kiadó 2014-ben kezdte meg a videójátékokon alapuló, de azoktól – és a könyvektől – független, önálló történeteket közlő sorozatát. A széria legújabb kötete a közelmúltban jelent meg magyarul.
A Sötét emlékek elején Geralt a Poviss nevű, kisebb királyság területén próbál némi pénzt keresni, de egyre nehezebben kap a szakértelméhez illő munkát. „Hamarosan nem lesznek szörnyek. És akkor kinek lesz szüksége rád, vaják?”, vágja a képébe az egyik szereplő. Miután Geralt visszautasítja a lehetőséget, hogy egy kocsmában ökölpárbajt vívjon a helyiek legerősebbikével, egy halász kéri meg, hogy legyen segítségére: a partvidéken alaposan megromlott a viszony a vízre szálló emberek és a habokból ki-kibukkanó sellők között.
Geralt egy megfelelőbbnek ígérkező feladat kedvéért azonban magára hagyja a férfit: Badreine elöljárója hívatja magához. A városban ködlények támadnak gyerekekre, és a vezető úgy véli, csak egy vaják tisztíthatja meg tőlük a települést. Geralt ugyan még sosem hallott róla, hogy a ködlények így viselkednének, de elvállalja a megbízást, melynek során újabb és újabb furcsaságokra figyel fel. Például: miért akarja annyira az elöljáró, hogy távol tartsa magát a város jótevőjeként tisztelt varázslótól?
A Bartosz Sztybor által írott történet központi kérdése alighanem így hangzik: mihez kezdjen magával az ember, ha a világban elfoglalt pozíciója távol esik attól, amelynek betöltésére hivatott? Annyi ugyanis már az első néhány oldal után is világos, hogy Geralt nem pusztán munkát keres, de egyben élete célját, értelmét is. És ezzel nincs egyedül: valamennyi főbb karakter szembesül vele, hogy ideje lassan lepereg…
A Sötét emlékek alaphangulata tehát olykor merengő, olykor melankolikus, de mert az általa felvetett kérdések sora folytatható – mi az idillikus, paradicsomi állapotok fenntartásának ára?, milyen mértékben befolyásolják a jelent a múltban elszenvedett sérelmek és traumák?, az illúziók minden esetben ártalmasak, vagy olykor segíthetnek? –, helyenként már-már depresszív is.
A történetet ugyanakkor nem csupán lélektani irányultság jellemezi. Mivel egy halálesetet övező rejtély felfedése áll a középpontjában, krimiként is felfogható. Az egyik fő szál lezárásának mellőzésével a lezáratlanság benyomását kelti az olvasóban, de csakugyan vannak helyzetek, melyekben nem lehet egyértelmű, végleges és mindenki számára megnyugtató megoldást találni. Sztybor megközelítése e tekintetében tehát leginkább realistának mondható. És ha mindehhez azt is hozzávesszük, hogy a szerző végső soron a mágia használata ellen érvel, egyértelművé válik: a Sötét emlékek távolról sem szokványos fantasy!
A hozzá társuló rajzokat több kritika érte a rajongók részéről. Annyi az első néhány képkocka után is megállapítható, hogy Amad Mir stílusára komoly hatást gyakorolt Mike Mignola (egyebek mellett a Hellboy [Pokolfajzat] nevű képregénykarakter megalkotója), de emellett más is elmondható a képeiről: az apróbb részletek kidolgozását mellőzi, emberi és szörnyalakjai így kissé sematizált hatást keltenek.
Nagylátószögű képei ugyanakkor konkrétabbak és megkapók: az erdei táj kitárul, a fogadó sivársága a néző/olvasó bőrére telepszik, a városka zegzugos utcái mintha csak fényképezőgép keresőjén keresztül látnánk, a varázsló tornya a maga lepusztultságában is méltóságteljes…
A képi megvalósítás tehát összességében jól illeszkedik a történet hangulatához, sőt: a robusztus árnyékok alkalmazásával annak egyik fő formálója. Érdemi panasz így csak a beíróra lehet: olyan kis betűket alkalmaz, és egyes szövegbuborékokba olyan sok szót kell belezsúfolnia, hogy a szöveg olykor nehezen olvashatóvá válik.
Összegezve: a Sötét emlékek sajátos és erőteljes elegy. A képregénysorozat eddigi legkomorabb darabja, de számos egyéb tekintetben is elüt a többitől. Azok számára, akik zavarónak találják a korábbiaktól való eltérést, csalódást is okozhat, ám akik formabontó különlegességként értékelik a végeredményt, azok számára alighanem ez lesz az eddigi legemlékezetesebb epizód.
Bartosz Sztybor–Amad Mir: The Witcher/Vaják 5.: Sötét emlékek. Szukits könyvkiadó, 2021.
Borítókép: A tévésorozat elismerése annak, hogy a vaják a nemzetközi fantasy mezőny teljes jogú szereplője (Fotó: Netflix)
