A művészet templomai sorozat több sikerfilmjéhez hasonlóan a Bernini is ráérősen és közérthetően dolgozza fel a kiválasztott témát. Bár az olasz zseni az építészet és a festészet terén is maradandót alkotott, a film nem akar sokat markolni egyszerre, és ugyan megemlítik, hogy tehetsége és zsenialitása nem csak a márvány életre keltésében mutatkozott meg, jórészt a Bernini – A szobrász című életműkiállításon vezetik végig a nézőt.
A római Borghese Galéria épületét – mely az említett kiállításnak adott otthont – eredetileg a művész patrónusa, Scipione Borghese bíboros építtette a XVII. század elején. Bernini itt faragta márványba az élet minden rezdülését és drámaiságát. A film pár mondat erejéig kitér az első mester, az apa, Pietro Bernini művészetére is, aki mesterien bánt a márvánnyal, nem készített sem vázlatot, sem terrakotta modellt, csak faszénnel felrajzolta az elképzelését a márványtömbre, és kifaragta. A kor képzőművészetét olyan festők határozták meg, mint például Caravaggio, velük kellett versenyeznie az ifjú Bernininek. Meghökkentő már a felvetés maga is: hogyan versenyezhet egy szobrász egy festővel? Miben áll a korszakos váltás, az átmenet a barokkból a manierizmusba? Bernini 17-18 évesen új formanyelvet teremtett: a különböző textúrák és a természetesség érzékeltetése váltak védjegyévé. A film nagy részét a pártfogó bíboros által rendelt négy monumentális szoborcsoport bemutatása teszi ki. Scipione Borghese valójában nem szobrokat rendelt, hanem történeteket, amelyeknek térbeli kiterjedésük van, jól körülhatárolható díszletelemeik és tanulságuk. A szoborcsoportok elhelyezésének és megtekintési irányának is jelentősége van. A szereplők arcát szemből azonnal megpillantjuk, ám a történetek úgy bontakoznak ki, ha balról jobbra körbejárjuk az alkotásokat.
Az apját, Anchisest hátán cipelő, hazájából menekülni kényszerülő Aeneas szépen jelképezi a múlt, jelen és jövő egységének fontosságát.
A Perszephoné elrablása egy sokoldalúan egyedi alkotás, tökéletes, makulátlan carrarai márványból kifaragva. Legszembetűnőbb az az újítás, hogy míg az antik, illetve vele kortárs szobrok egyikén sem lelünk arckifejezéseket, Bernini alakjai olyan erős érzelmeket fejeznek ki, hogy „a szobrokkal együtt sírunk”, a műalkotások ettől fogva elkezdenek érzelmeket kifejezni.
Apollón és Daphné minden idők két legjobban kifaragott alakja, az alkotó elhiteti velünk, hogy a márvány alakok futnak. Bernini technikája – amellyel a hihetetlenül filigrán ujjakat és leveleket kifaragta a márvány megrepedése nélkül – máig részben ismeretlen.
A negyedik részletesen bemutatott mű Dávid, „akinek” Bernini saját arcvonásait kölcsönözte. Önéletrajzában érdekes és fontos kijelentést tesz ezzel kapcsolatban: „Az ifjú Dávid hamarosan király lesz. Én magam vagyok Dávid.”
Amint korábban már említettem, a szoborcsoportok elhelyezésének a palotában is jelentősége van, nagy valószínűséggel egy ikonográfiai koncepció részei voltak az egyenként három méter magas alkotások. Az egyik oldalon Apollón és Daphné, valamit a Perszephoné elrablása látható, a másik oldalon velük átellenben Aeneas és Anchises, akik a Római birodalmat keresztény birodalommá formálták és Dávid (aki a kereszténység és a pogányság között feszülő ellentétet is jelképezi), mint Krisztus előképe.
Feltevődik a kérdés, hogy miért készült három szoborkompozíció, és miért magányos főszereplő Dávid? Erre is választ kapunk a filmben.
Borítókép: A Perszephoné elrablása sokoldalúan egyedi alkotás, tökéletes, makulátlan carrara-i márványból kifaragva (Fotó: Pannonia Entertainment)
