A Chalga elhagyta az akusztikus folk… – pardon, ezt sok muzsikus nem szereti –, szóval elhagyta az akusztikus népi világzenét, és elektromos hangszerekkel erősítve a hegedűt és a szaxofont rockos, popos hangszerelés felé fordult.
– Ez igaz is meg nem is – kezdte talányosan a beszélgetést Zagyva Tamás zenekarvezető, zeneszerző, gitáros.
– Az együttes dallamvilága megmaradt, de a ritmusszekció kicserélődött.
A Chalgának megvolt a helye a magyar folk, világzenei szcénában, ahonnan az elmúlt években elkalandozott. S hogy miért?
– Körbeértünk – magyarázta a komponista. – Tulajdonképpen majdnem azonos számok szerepelnek az első két lemezünkön.
– A tagcserék szintén hozzájárultak a változáshoz, kizökkentettek a megszokott kerékvágásból
– vette át a szót Fekete Bori énekesnő, utalva a dobos Szegő Dávid, a basszusgitáros és bőgős Takács Szabolcs, illetve saját maga érkezésére.
Akik pedig maradtak, Horváth Móni szaxofonos és Kuczera Barbara hegedűs (ő egyúttal a Makámot is erősíti).
Ismereteim szerint az olyan honi kísérletek, amelyek a magyar népzenét alapanyagként használják rockos hangszerelésű muzsikáikhoz, mint a Gépfolklór, a Barbaro vagy akár a régi Kormorán, újabban pedig a Zinfield, a Palmetta, az Emberöltő – meglehetősen rétegzeneként működve – éppen saját hazájukban nem arattak, aratnak méltó sikert.
– Mi inkább balkáni folkban gondolkodunk, amit hangszerelésünkkel egyedivé teszünk, olyanná, amilyet eddig még nem játszott senki
– mutatott rá a Junior Prima-díjas énekesnő, aki a Tárkány Műveknek szintén frontembere.
– A miénk nem kifejezetten rockhangzás – így Zagyva Tamás –, kerüljük a kliséket, sőt magát a népzenét is.
Az új lemezen egyetlen autentikus dal van, a többi Zagyva Tamás szerzeménye.
Fekete Boriból előjött a népzenész, amikor megjegyezte: sokan rájönnek, hogy nem annyira egyszerű a népzene, az autentikus előadásmód. Persze ez rá nem vonatkozik, elég, ha elolvassuk, mit írnak róla a Zeneakadémia honlapján: „az ifjú népdalénekes-generáció egyik legtehetségesebb tagja”.
– A Chalga életemben az első együttes, ahol nem népzenét éneklek – árulta el Fekete Bori, no meg azt is: mindig vágyott erre.
Persze sokat kell tennie a népdalétól eltérő énekstílus elsajátítása érdekében, ő pedig tesz: gyakorol, énektanárhoz jár.
– Tamás olyan dallamokat ír, amelyekkel egyébként is foglalkoznom kell – vallotta be, megjegyezve: tévhit, hogy a népdaléneklés kimerül a hangos éneklésben; az azért alakult ki, mert a hangszerek egyébként elnyomnák az énekest.
– Mindenkinek a saját hangján kell énekelnie. Akkor természetes, ha az ember a beszédhangjához a legközelebbin énekel – folytatta a magyarázatot Fekete Bori. – Így máris közelebb vagyunk a könnyűzenéhez. Persze sosem engedem el az autentikus népzenét, mindig abból merítkezem. Nem tudnék nélküle élni.
– Vajon a régebbi szerzeményeknek mi lesz a sorsuk? – érdeklődöm.
– Nyilván akadnak olyan kötelező számok, amelyeket a rajongóknak hallaniuk kell a koncerteken.
– Nagyon jól működnek a régi számok az új hangszerelésben
– felelte Zagyva Tamás.
– Amikor én három éve bekerültem a zenekarba, s a régi számokat már az új hangszereléssel tanultam meg, az hihetetlenül izgalmas volt – mondta Fekete Bori.
Nekem pedig igazat kell adnom, lévén a beszélgetés után maradtam a próbateremben, s meggyőződhettem, milyen dögösen szólnak a funkys ritmusra a népzenei ihletettségű dallamok, no meg a szaxofon és a hegedű kettőse.
Borítókép: Chalga (Fotó: Teknős Miklós)
