Vannak korrupt rendőrökről szóló filmek, melyek főszereplői kenőpénzt fogadnak el, összejátszanak a bűnözőkkel, és szégyent hoznak az egyenruhára. (Ilyen például a Mocskos zsaru Harvey Keitellel, a Kiképzés Denzel Washingtonnal.) Vannak olyan filmek is, melyben a korrupció nem egy-egy zsarut érint, de többet. Noha az érintettek mindent megtesznek azért, hogy viselt dolgaik ne kerüljenek napvilágra – akár a saját kollégáikon is átgázolnak, ha kell –, a csoport léte kikezdi a testület integritását, és csaknem végleg elmosódik a helyes és a helytelen, a törvényes és a törvénytelen között húzódó határ. (Ilyen például a Copland, Sylvester Stallonéval, vagy a Kurt Russell-féle Dark Blue.)
És van egy újabb történettípus, melynek főszereplője – nem épp önhibáján kívül – csúnya kutyaszorítóba kerül, egyre szorosabbra húzódik körülötte a hurok, és csupán leleményességének, no meg Szerencse úrnő jókedvének köszönheti, hogy végül sikerül kikeverednie a csávából. (Ilyen film például az Időzavarban, ismét Denzel Washingtonnal.)
És – a jelek szerint – vannak olyan filmek, melyeket az alkotók a felsorolt típusok elemeiből raktak össze. A francia Megállás nélkül pontosan ilyen darab: Thomas Blin hadnagy lefizetett zsaru. A belső ellenőrzés rászáll, édesanyja elhalálozik, ezért zaklatottságában, figyelmetlenségében elüt egy, az autója elé keveredő férfit.
A kocsija csomagtartójába rejti a hullát, és – kissé bizarr körülmények közepette – megszabadul tőle. Épp kezdene fellélegezni, csakhogy kiderül: az elgázolt ismeretlent keresi a rendőrség, és egy – a semmiből előbukkanó – telefonáló közli vele: tudja, mit tett a férfival, azonnal adja elő a holttestet, mert ha nem, annak súlyos következményei lesznek…
Hogy ki e titokzatos zsaroló, és mi célból teszi, amit tesz, természetesen nem áruljuk el, de aki látott akár egyet is a bevezetőben említett történettípusok képviselői közül, azt aligha fogja komolyabb meglepetés érni.
A Megállás nélkül ugyanis meglehetősen kiszámítható darab – persze ettől még lehetne ügyesen összerakott, hangulatos vagy épp szórakoztató. Csakhogy e kategóriákban sem teljesít igazán jól.
Az a tény például, hogy a főszereplő átlépte a jót a rossztól elválasztó mezsgyét, remek alkalmat biztosítana néhány alapvető erkölcsi kérdés felvetésére, vagy épp a hadnagy jellemének (jellemfejlődésének?) bemutatására.
Ehhez képest a készítők nemcsak azt mulasztották el, hogy viselt dolgai ellenére is rokonszenvessé tegyék a központi alakot, de azt is, hogy karakterét néhány vázlatos vonásnál többel ábrázolják. Így a néző sem pozitívan, sem negatívan nem tud viszonyulni hozzá – ahelyett, hogy aggódni kezdene érte vagy szurkolna neki, közömbös marad iránta.
A hadnagyot életre keltő – eddig jórészt vígjátékokban szereplő – Franck Gastambide nem képes feledtetni e hiányosságokat: eszköztára mindössze két-három arckifejezésre korlátozódik, úgyhogy a néző megállapítja, hogy bizonyos beállításokban olyan, mintha Vin Diesel francia unokatesója volna, de nagyjából ez minden, amit elraktározhat róla.
Ha pedig a történet felépítésére vagy az akciójelenetekre összpontosít, érheti néhány kellemetlen meglepetés. A forgatókönyvben gyakran bukkannak fel megmagyarázhatatlan, öncélú, logikátlan fordulatok, az első például a nyolcadik perc tájékán, úgyszólván a film legelején.
A hadnagy – csomagtartójában az elütött férfi hullájával – belefut egy közúti ellenőrzésbe. Mivel a papírjai a zakójában vannak, azt pedig a holttest arcára borította – mivel fedjünk le egy véres tetemet, ha nem a felsőnkkel, hadd kerüljenek rá bűnjelek, nemde? –, nem tudja megmutatni a papírjait az intézkedő közegnek. Erre az felszólítja, hogy nyissa fel a csomagtartót, bele szeretne nézni. Thomas bejelenti, hogy nyomozó, hadd menjen tovább, majd mikor felszólítása hatástalan marad, verekedni kezd a csendőrökkel.
És ők vajon hogyan reagálnak? Leszerelik az erőszakoskodót – akinek nincsenek meg a papírjai, nem tud épkézláb magyarázattal szolgálni, ráadásul törött fényszórójú, repedt szélvédőjű kocsit vezet –, és felnyittatják vele a csomagtartót? Vagy elnézést kérnek tőle, miután rájuk támadt, és minden további nélkül útjára engedik? Ez utóbbit teszik – igen, ebben a filmben ennyire észszerűen viselkednek a (mellék)szereplők.
Ami pedig az akciójeleneteket illeti: a bunyók meglehetősen darabosak és bátortalanok, mintha valamelyik mozgáspróba felvételeit látnánk, amin a színészek félnek valóban ütni, nehogy sérülést okozzanak a jelenetben szereplő kollégájuknak. Ráadásul rendre a gyengébb fizikumú, vékonyabb testalkatú, idősebb fickó kerekedik fölül, legyűrve a nála izmosabb, fiatalabb társát.
E fogyatékosságokat csak részben magyarázza, hogy a Megállás nélkül az eddig főleg operatőrként tevékenykedő Regis Blondeau első rendezése, így még nem lehet rutinja a cselekményvezetésben, a színészek irányításában vagy épp a forgatókönyv felépítésében (mert – társíróként – a szkriptet is jegyzi).
Csakhogy ez a film egy 2014-es dél-koreai opusz – a nemzetközi forgalmazásban A Hard Day (Egy nehéz nap) címmel szereplő akció-krimi-thriller – francia remake-ja. És mert ezt megelőzően két másik feldolgozás is készült belőle (egy kínai, 2017-ben és egy Fülöp-szigeteki, 2021-ben), semmiképp sem lehet működésképtelen, gyenge darab.
A francia változat készítőinek tulajdonképpen nem kellett volna mást tenniük, mint megtartani az eredetiből mindazt, ami működik és hat – ehelyett viszont sikerült egy jellegtelenné lúgozott, középszerűvé silányított tucattermékkel előállniuk.
A néző érzi, hogy a film első fele keserű humorú fekete komédia szeretett volna lenni, a második rész pedig kíméletlen macska-egér harcot bemutató thriller, amely a hatalmi manipuláció, a reménytelenség és a legsötétebb indulatok világába visz – de érzékeli a kitűzött és az elért cél között mutatkozó, helyenként nem elhanyagolható különbséget is.
Pedig előzményekből a francia filmtermésben sincs hiány. Az olyan mondatok, mint „A rendőrség egy nagy család” a testületi tagból lett forgatókönyvíró-rendező, Olivier Marchal alkotásait idézi, amikor pedig olyasmit hallunk az antagonista szájából, hogy „Az univerzum magasról tesz az erkölcsre”, nehéz nem arra gondolni, hogy Jean-Pierre Melville a maga filmjeiben milyen eszközökkel érzékeltette a morális árnyalatokat.
A végeredmény tehát jóval összefogottabb, sötétebb, drámaibb, véresebb is lehetett volna – ehhez képest gyenge közepes film lett belőle. A tempójával nincsenek különösebb gondok, egy üres estén minden további nélkül meg lehet nézni. Aki nem a bevezetőben említett történettípusok vagy a fentebb nevesített rendezők munkáinak ismerője, kellemesen is szórakozhat rajta – aki viszont valamivel járatosabb a témában, könnyen a felejthető filmek közé sorolhatja.
(Megállás nélkül/Sans répit/Restless. Feliratos francia krimi-thriller. 95 perc. Rendezte: Regis Blondeau, 2022. Elérhető a Netflix kínálatában.)
Tekintsék meg a film angol nyelvű előzetesét:
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Netflix)
